Mira XVI

A bál hallatán ők is belelkesültek. Sokszor pillantottam az asztaluk felé, Lenna és Penny valószínűleg a bálról és a vásárlásról beszéltek, mert Taylor elég mártír arcot vágott. Nevetnem kellett rajta, de sikerült csak egy halk kuncogásra visszafogni, tanulva az előző alkalomból.
Olaszon Chis segített nekem, hogy legalább nagyjából értsem, miről is van szó.
Az óra után a parkolóban körém sereglett az egész Wyclif-család.
- Sonny! - kiabálta Lenna.
- Igen? - fordultam felé.
- Most hazamész a kocsiddal, mi pedig utánad megyünk Kevinnel. Aztán megyünk az árvaházhoz, ott felvesszük anyát és Yasmine-t. Penny, Taylor és Chris pedig a plázánál várnak majd ránk - hadarta végig egyetlen levegővétellel.
- Uhh, Lenna... Ez felér egy kész haditervvel - kacagtam.
- Hát én szóltam - nevetett hangosan Taylor.
- Lenna, ez így nem jó - durcizott Penny.
- Miért? - hökkent meg Lenna.
- Mert Sonny megígérte, hogy délután elmondja miért nem tesizett!
- Nem nagy sztori... Most is elmondhatom - vágtam közbe.
- Szóval miért? - érdeklődött Penny.
- Szeptemberben, a szülinapom után volt egy autóbalesetem, és három hónapig kómában voltam. Tesiznem nem szabad, olaszból meg lemaradtam, így Chris korrepetál - magyaráztam.
- Úgyhogy, nagyon sajnálom - mondta Penny és Lenna szomorúan. A fiúk arca fájdalmas grimaszba váltott.
- Sebaj! - Legyintettem. - De mostmár menjünk, különben estére sem érünk haza!
- Nehogy azt mondd, hogy te is vásárlásmániás vagy! - szólt hozzám először Kevin.
- Nem, viszont múlthét pénteken Taylor elmondta, milyenek a lányok - nevettem fejemmel Penny és Lenna felé biccentve.
- Értem - bólintott. - Akkor indulás! Sok sikert, Tay! - veregette hátba Kevin Taylort.
Gyorsan hazaszáguldottam . Bementem, ledobtam a tatyóm, és már szálltam is be Kevin és Lenna mellé.
- Látom, szereted a sebességet! - kuncogott Lenna. Kevin csak mosolygott.
- Nagyjából - mosolyodtam el én is.
Gyorsan az árvaházhoz értünk Az ajtó előtt már várt ránk Dorinda, Yasmine és gondolom Lennáék anyukája.
Amint kiszálltam a kocsiból, Yasmine már szaladt is felém és a nyakamba ugrott. Készségesen vettem föl az ölembe.
- Szia Yasmine! - köszntem, de arra abszolút nem számítottam, hogy választ is kapok.
- Szia! - Yasmine szinte a fülembe suttogva köszönt nekem. Valószínű, hogy a többiek nem is hallották.
Yasmine-nel a karomban odasétáltam Dorinda elé.
- Remélem nem baj... - kezdtem tétován.
- Persze, hogy nem! - mosolyodott el. - Menjetek csak!
- Jó napot! Lyson O'Neil vagyok - fordultam Lenna anyukája felé.
- Szervusz! Amelya Perry Wyclif - mosolygott rám kedvesen. - Kérlek tegezz nyugodtan.
- Rendben. Köszönöm - viszonoztam a mosolyát.
---
A plázához érve Taylor "nyakában" már öt szatyor lógott. Chris jött felém, de mielőtt odaért volna hozzám, Yasmine már újra a nyakamban csüngött.
Az egész vásárlás alatt vagy a nyakamban lógott, vagy a kezemet fogta. Bármit szeretett volna, csak az én fülembe suttogott.
A két lány rengeteg ruhát próbáltatott fel velem. Yasmine a próbafülkébe is velem tartott. Segített olykor felhúzni a cipzárakat.
A fiúkra maradt a cipekedés.
Amelya Yasmine-nek nézett ruhákat, a kislány pedig vagy vele, vagy velem volt hajlandó felpróbálni azokat. Engem is egészen meglepett, hogy milyen közel került hozzám pár nap alatt. Kicsit Denemre emlékeztetett és ez fájt. Valami kiülhetett az arcomra, Amelya ugyanis aggódva pillantott rám.
- Lyson, minden rendben? - kérdezte, mire szinte mindenki mellettem termett és ők is riadtan figyeltek.
- Persze, semmi bajom.
- Olyan volt, mintha fájna valamid - anyáskodott. És ez megint csak fájt. Amelya úgy tűnt, mintha anyu lenne. Ő is mindig azonnal észrevette, ha valami bajom volt.
- Csak fáj a lábam - hazudtam a legegyszerűbbet, ami eszembe jutott.
- Mi van, kiscsaj, csak nem kifárasztott a vásárlás? - röhögte Taylor és csatlakozott hozzá a másik két fiú is.
- Csak a baleset óta szokott fájni, ha megerőltetem - feleltem kissé gunyoros hangnemben, mire rögtön abbahagyták a nevetést.
- Ó, bocsánat - mentegetőzött Taylor.
- Semmi baj!
- Milyen baleset? - csilingelte egy kis hangocska. Mindannyian a hátam mögött bújkáló Yasmine-re bámultak. Meglepte őket, hogy hangosan beszél. Még engem is, hisz idáig csak suttogott. Kábulatból ébredve válaszoltam.
- Mielőtt idejöttem volna, volt egy autóbalesetem.
- Akkor menjünk! Ne fájjon a lábad! - követelte aranyosan.
A többiekre néztem, akik boldogan mosolyogtak.
- Mehetünk! - válaszolták egyszerre.
Miután visszavittük Yasmine-t, engem is hazaszállítottak.

Blogdíj/ak!

1. Peter Facinelli alias Carlisle fan vagyok
2. Jól esik, ha nem felejtenek el
3. Balatonon nyaralok minden évben
4. Imádok álmodozni
5. Van egy hörcsögöm: Dögmag
6. A húgomnak is van egy hörcsöge: Mazsola
7. Szeretnék egyszer találkozni a Twilight szereplőivel

Küldöm:
Szil
Drusilla
Regina
Brigi
Klajcsiií
Vitti alias Pulmy
Isabella

Mira XV 2/2

Az egész osztály kigúvadó szemekkel bámult minket. Főleg engem… Hát igen, az a csaj , aki felolvasztotta a Wyclif-család jeges szívét. Őszintén örölök ennek, csak az bánt, hogy becsapom őket. Majd talán egyszer elmondom nekik a titkomat.
Mióta itt vagyok, sikerült sok mindenkivel megbarátkoznom… Alyssa, Flora és Peter már olyanok nekem, mint Thia, Lini és Mike.
A Wyclifek közül Pennyt, Lennat, Christ és Taylort ismerem jobban, Kevin-t még nem igazán. És ha minden igaz akkor az anyukájukkal ma fogok találkozni, és majd valamikor az apukájukkal is.
A lányok alig figyeltek órán, folyton arról faggattak, hogy milyen ruhát szeretnék, így nem tudtam kellőképp az anyagra figyelni. Mindenesetre a lányok kérdésére az álomombeli ruha jutott az eszembe, csakhogy azt megvarrni, túl sokáig tartana és amúgy is… Inkább veszek valami hasonlóan szépet.
Közben már feltűnt számomra, hogy már el is döntöttem, hogy menni akarok a bálba.
Matek végén a terem előtt Chris már várt ránk.
- Na, túlélted a lányokat? - kuncogta.
- Mondhatjuk… Egész kedvet kaptam ehhez a bálozáshoz…
- Tudtam, hogy sikerül meggyöznünk! - kiáltotta örömittasan Lenna.
- Megyünk tesire? - kérdezte Penny.
- Én nem megyek… - A lányok kérdő tekintetére folytattam: - Majd délután elmesélem, miért.
Ők csak bólintottak, majd elköszöntek és elindultak a tesi öltöző felé.
- Gyere velem! - fogta meg Chris a kezem és elkezdett maga után húzni.
- Hova megyünk?
- A könyvtárra gondoltam, ott könyebb lesz… De mehetünk máshova is …
- Nem! Ott jó lesz… Legalább jobban tudok majd ott összpontosítani… - motyogtam.
Az olasz tanulását a legelejétől kezdtük és viszonylag felfogtam az alapokat.
Utána pedig jött az ebédszünet. A menza előtt már Flo és Aly vártak rám, és mikor meglátták mellettem Christ, szó szerint leesett az álluk.
- Majd olaszon találkozunk! - köszönt el Chris és elindult a testvéreihez.
- Ez meg mi volt? Jártok? – kérdezte teljesen egyszerre Flo és Aly. A közben megérkező Peter csak mosolyogott rajtuk, velem együtt.
- Dehogy! Csak barátok vagyunk és együtt járunk olaszra. És mivel nekem nem megy, ő korrepetál.
- Persze... Ezért találkozol az egész családdal suli után - somolygott Aly.
- Hm?
- Jaj, Sonny, elindult már a pletyka. Mi is volt ma matekon? - kérdezte Flo.
- Ja, hogy az!... Menjünk enni és elmondom.
Vettem magamnak egy szendvicset, majd mikor leültem az asztalhoz, két kiváncsi szempár várt rám. Nevetve kezdtem bele a sztoriba.

Mira XV 1/2

- Nekem lyukas az ötödik órám. Akarod, hogy segítsek akkor?... Meg máskor is… Szóval korrepetáljalak? - kérdezte egy kicsit zavartan.
- Ó… Ez igazán kedves tőled, de nem kell magadat miattam fárasztanod! - feleltem, és éreztem, hogy újra bizsereg az arcom…
- Nem fáradtság - mosolyodott el, hozzáteszem szédítően.
- Akkor szívesen elfogadom a segítségedet!
Közben megérkeztünk a matekterem elé.
- Én most megyek… Beszélnem kell Penny-vel - szólalt meg.
- Nekem meg mennem kell be matekra - mosolyodtam el.
- A lányokkal van matekod? - lepődött meg.
Csak mosolyogva bólintottam és beléptem a terembe. Lenna rögtön felém kezdett repülni, míg Chris őt kikerülve elindult Penny-hez.
- Akkor ötödik órában Ly! - mondta még oda nekem.
- A Sonny-t jobban szeretem - szólaltam meg váratlanul. Inkább ez, mint a Ly! Brrr!
- Akkor Sonny - mosolyogott megint rám, a szeme pedig egy pillanatra ezüstösen csillant. Gyönyörű volt, mégis furcsa.
- Lyson! - kiáltotta Lenna mellőlem.
- Figyelj Lenna! Te is hívj nyugodtan Sonny-nak! - kértem. Jobb, ha elterjesztem ezt a becenevet.
- Oké, Sonny!
- És mit szeretnél?
- Nem jönnél el velem vásárolni?
- Nem szeretek vásárolni… - grimaszoltam.
- Légyszi… Jó lesz! - nézett rám nagy boci szemekkel.
- De nekem dolgoznom kell - próbáltam az utolsó mentsváram.
- Szerintem elvihetitek Yasmine-t is! Meg Dorinda úgyis elengedne! - szólt közbe Chris. Az oldalán Penny állt.
- Ezt hogy érted? - kérdezte tőle Penny.
- Sonny Yasmine másik nevelője - mosolygott a két lányra, majd végül rám. Megint elpirultam, pláne mikor a két lány megdöbbent szempárjával találkoztam.
- Ez szuper! Akkor hívjuk anyut is! - lelkesedett be Lenna. - Penny ugye te is jössz?
- Aha, kéne egy ruha a bálra.
- Bál lesz?! - ijedtem meg.
- Igen! - kezdett el Lenna tapsikolni. - Természetesen te is jössz, ugye?
- Nem hiszem - fanyalogtam. - Se ruhám, se párom, és még táncolni se tudok… - "És amúgy se szeretek ilyen helyekre járni." - tettem hozzá gondolatban.
- Ruhád akkor majd most lesz! - vágta rá Lenna.
- És ha akarod, akkor segítek meg tanulni táncolni… - szólalt meg Penny, talán egy kicsit bátortalanul. Egy kicsit meglepettem nézhettem rá, mert folytatta. - Tudom, goromba voltam, de, csak azért mert azt hittem, hogy el akarod csábítani Taylor-t!
- Eszembe se jutott! - vágtam rá. - Amúgy, köszi, a segítséget, de nem hiszem, hogy elmennék…
- A bál egy hónap múlva lesz! Nehogy azt hidd, hogy feladjuk! - mosolygott rám Lenna egy kicsit ijesztően, mégis tele barátsággal. Azt hiszem, nem fogom megúszni a bált…
- Hátha lesz addigra párod is! - lelkesedett be Penny is és elég érdekes módon méregette Christiant.
- Jól van… Jól van… Majd meglátjuk! Szia, Chris!
- Hm? - nézett rám az említett kérdőn, de két lány is furcsán nézett, s erre muszáj voltam elnevetni magam.
- Kezdődik az óra!
Erre mindhárman az órára kapták a tekintetük, majd vissza.
- Szia, Chris! - köszönt a két lány is.
- Sziasztok! - köszönt el és kiment. Szememmel végigkövettem mozdulatait.
- Nem ülsz mellénk? - pattogott már mellettem újra Lenna.
- Ha nem gond…
- Na, gyere! - kezdett el a terem vége felé húzni Penny és Lenna egyszerre.

Mira XIV.

Mira XIV.
Hazaérve ledobtam az iskola tatyómat, gyorsan átöltöztem és már mentem is az árvaházba.

Nagyon jól telt a délutánom, sok gyerekkel ismerkedtem meg, de a legtöbb időmet mégis Yasmine-nel töltöttem. Sokat olvastam neki, segítettem a házijában és rajzoltunk, de egyszer sem szólalt meg. Bármit mondtam neki, csak bólogatott, viszont összességében jól szórakoztunk, elég sokat mosolygott… Olyankor olyan volt, mint egy kisangyal.

Tudtam a napi programját, így, mikor fél kilenckor elindult felfele, vele mentem, s míg letusolt, kikerestem egy könyvet neki, esti mese gyanánt.

A szobába már pizsamájában érkezett, rögtön bemászott az ágyba. Én melléültem, ő pedig a kezével jelezte, hogy kezdhetem. A könyv közepénél járhattam, mikor már békésen aludt. Letettem a könyvet, megjelölve ott, ahol tartottunk és kisurrantam a szobából.

Mivel már javában elmúlt kilenc óra, gyorsan mentem köszönni az igazgatónőnek:

- Viszontlátásra!

- Ó… Egy pillanatra Lyson!

- Igen?

- Csak meg akartalak dicsérni. Tudod Yasmine a másik nevelőjén kívül még senkivel nem volt ilyen nyitott. Megbízik benned! - mosolygott rám kedvesen.

- Hát ez igazán remek! De ha most nem bánja mennék! Még van tanulnivalóm…

- Persze! De legközelebb hozd el azt is és majd segítek! És nyugodtan tegezz!

- Rendben… Köszönöm Dorinda!

- Igazán nincs mit! Jó éjt!

- Jó éjt!

Hazaérve rögtön a házimra vetettem magam. Szerencsére még csak az első napom volt, így nem volt sok házim, gyorsan végeztem vele és 11-kor már az ágyban is voltam.

Másnap reggel nem az ébresztőmre keltem, hanem a telefonom csengésére.

- Szia! Hol vagy? - kérdezte Alyssa. Én meg gyorsan az órámra pillantottam.

- B*sszus! Elaludtam… Kösz az ébresztést, Aly!

- Nincs mit, de siess!

- Oké!

Gyorsan kinyomtam a mobilt, magamra kapkodtam a ruháimat és már száguldottam is a suliba.

Az első órám földrajz volt, a teremben már mindenki benn volt – Taylor, Alyssa, Kevin és Christian -, de szerencsémre még épp a tanár előtt csusszantam be.

A tanár Chris mellé ültetett, nem igazán beszélgettünk, Aly viszont levelezett velem. A következő órán biológia volt. Itt egyik Wyclif-gyerek se volt jelen, ellenben három barátommal.

Ők bezzeg rögtön kifaggattak a tegnap történtekről. Ez után az órám után olaszom volt, de ez egyik barátoméval se egyezett, így ők csak elkísértek a teremhez.

Csak egy ismerős- legalábbis olyan, akinek a nevét is tudtam- volt a teremben. Ő pedig Christian Wyclif volt és, minő meglepetésre, csak mellette volt szabad hely, így automatikusan a padja felé indultam.

- Szia! Szabad?

- Szia! Nyugodtan! - felelte mosolyogva - Lennával találkoztál már?

- Öhm… Nem… Miért?

- Teljesen felpörögött! Sajnálja a tegnapit és el akar vinni kárpótlásul vásárolni!

- Öhm… Az jó - motyogtam halványan. Emlékszem mit mesélt róla Taylor, így kicsit megijedtem.

- És tényleg egyedül laksz? - terelte a témát padtársam.

- Igen.

- És mit dolgozol?

- Hát…

- Ha nem akarod, nem kell elmondanod… - mentegetőzött rögtön.

- Igazság szerint az árvaházban vagyok nevelő.

- Komolyan? Az anyám is ott dolgozik… - mosolygott.

- Hogy hívják anyudat? Hátha ismerem…

- Amelya Wyclif.

- Nem ismerős a neve… - gondolkodtam el - És neki ki a kis ’védence’?

- Yasmine Sander.

- Nem mondod? - kérdeztem egy kicsit hangosabb a kelleténél így sokan fordultak felénk - Bocsi… - motyogtam a többieknek.

- Talán ismered? - kuncogta Chris. Gondolom a reakcióm miatt.

- Én vagyok a másik nevelője! - mondtam büszkén kihúzva magam. Most rajta volt a meglepődés sora.

- Akkor te vagy az, aki tegnap megnevette és olvasott neki esti mesét? - kérdezte csodálkozva. Már majdnem egyfajta áhítattal.

- Igen, én - pirultam el. - Honnan tudod?

- Anya ma, miután beért, felhívott és elújságolta, hogy mi történt. Azt mondta, hogy nagyon mosolygós lett… - mosolygott.

- Ennek igazán örülök!

Befejeztük a beszélgetést, mert bejött a tanár és dolgozatot íratott. Megkért, hogy én is próbáljam meg, hogy fel tudja mérni a tudásomat.

Hát mit ne mondjak… Sz*r lett. Tudniillik én csak szeptembertől tanulom az olaszt, utána meg volt a baleset, úgyhogy nagyon lemaradtam.

- Na, hogy sikerült? - kérdezte óra végén Chris.

- Nem jól - sóhajtottam. - Semmit se tudtam… Kábé egy hónapnyi tudásom van…

- Hogyhogy? - lepődött meg.

"Ó,ó… Kényes téma… Na, mindegy…"

- Hát… Szeptemberben kezdtem, de a hónapnak a végén volt egy autóbalesetem és december végéig kómában voltam. - A történet másik felét kihagytam. Nem kell tudnia mit is éltem át valójában.

- Oh, sajnálom!Nem tudtam… És már jobban vagy? - kérdezte együttérzően.

- Aha… Máskülönben nem lehetnék itt - próbáltam viccesre venni a figurát.

- Igaz… És hogy történt? - kérdezte az elejét mosolyogva, majd a végét komorabban.

- Nem figyeltem oda és belém jöttek - mondtam a legegyszerűbb választ.

- És fogsz tesizni? Hanyadik órád is? - kérdezte. Várjunk csak… Honnan tudja?

- Öhm… Ötödik órám, és nem fogok. Honnan tudtad, hogy lesz ma tesim? - kérdeztem egy kicsit zavartan.

- Mikor földrajzon leveleztél Alyssával, akkor írtad neki - magyarázta zavartan.

- Leselkedtél? - kérdeztem tőle kacéran, de mégis megrovóan.

- Sajnálom - hajtotta le fejét, de a mosoly ott bujkált a szája sarkában.

- Nem baj… - motyogtam kicsit elpirulva. Mi van velem? Mostanában folyton elpirulok… Milyen lányos lettem…

Mira XIII.

Mira XIII.
- Ja, és ott vannak Wyclif-ék! - mondta Alyssa, és egy öttagú társaság felé mutatott…


Rögtön abba az irányba fordultam.

Azonnal felismertem Taylor-t és Kevin-t, meg matekról a két lányt. Taylor a szőkét ölelgette, Kevin pedig az enyhén vöröses szőkés barnát. De volt velük még egy fiú. Fekete haja az égnek meredezett és irtó szexisen nézett ki.

- Tudod, ők nem nagyon beszélgetnek magukon kívül mással… Olyan furák - mesélte Aly. - A nagydarab Taylor, a barátnője meg Penny Randall. Penny tesója Kevin, mellette ül Lenna Wyclif és végül, de nem utolsó sorban Christian Wyclif.

Igazság szerint Taylor meséjéből már nagyjából tudtam, ki kicsoda, de nem akartam közbevágni. Csak újra magamra vonnám a figyelmet, hogy én máris ismerek egy titokzatos Wyclif-gyereket és vele szórakoztam idejövetelem első napján.

- Na, már most igaz, hogy Penny és Kevin tesók, de őket is Mr. és Mrs. Wyclif neveli, és Taylor, Lenna és Christian is vérszerinti tesók, de mindannyiukat örökbe fogadták.

- Tényleg? - kaptam a fejem hirtelen újdonsült barátnőm felé. Ezt még Tay se mondta.

- Persze! A szülők nem lehetnek többek 30-nál…

"Elég kedvesek és jószívűek lehetnek, ha ennyi nevelt gyerekük van…" - gondolkoztam el.

Újra Taylor-ék asztala felé pillantottam, pont akkor, amikor ő is felém, így elmosolyodott és intett egyet. Zavaromban elpirultam, de én is intettem neki. Ennek köszönhetően a mellette ülő lány, Penny, ha tudott volna, megölt volna a nézésével. Ijedtemben összerezzentem, majd visszafordultam Floráék felé. Kidülledt szemekkel bámultak rám.

- Mi az? - kérdeztem.

- Te ismered őket? Jóban vagy velük? - kérdezte a sokkból visszatérve Flora.

- Aha, de csak Taylor-t! Ő hozott el a reptérről pénteken. Elég jó fej, meg vicces és udvarias volt… Jó haver… Azt hiszem - motyogtam a végét egyre halkabban - de szerintem értették –, s közben el is pirultam halványan. Sikerült megint a középpontba kerülnöm.

Majd hirtelen a Wyclif-asztal felől hangos nevetést lehetett hallani. A többiekkel ismét odafordultunk.

Az összes asztalnál ülő nevetett, kivéve Taylor, akit az éppen álló Penny az előbb öntött le narancslével. Elég nevetségesen nézett ki, erre belőlem is kiszakadt a röhögés, mire a narancsleves-fiú felém vágott egy csúnya grimaszt. Aztán pillantása a saját narancslevére esett, megmarkolta a poharat, majd felém fordulva ördögien elvigyorodott és felállt felém indulva, közben barátnője haragosan fújtatott és visszahuppant a helyére.

A mosoly lefagyott az arcomról és barátaim felé fordultam.

- Figyeljetek, nekem most mennem kell! - hadartam, majd gyorsan magamhoz kapva a táskámat, a kijáratot vettem célba. Épp átléptem a küszöböt és kiértem a szabadba, amikor valaki megszólított.

- Hová-hová? - kérdezte kuncogva - közben hátraarcot vágtam -, és egy gúnyos mosoly kíséretében Taylor. A kezében még mindig ott volt az itala.

- El! – vágtam rá tömören és lassan hátrálni kezdtem.

- Szerintem meg nem! Viccesen nézek ki? - kérdezte és közben végigmutatott magán. Fehér felsőjén és szürke farmerján hatalmas narancsléfolt díszelgett. Akaratlanul is kuncogni kezdtem.

- Nem mered! - ugrottam hátrább a mutatóujjamat figyelmeztetően feltartva. Ugyanis még közelebb lépett hozzám.

- Oh… Nem-e? - kuncogta és mellém szökkenve rám borította pohara tartalmát. Minek következtében nekem sikítás hagyta el a számat és a körülöttünk lévők mind felénk pillantottak, majd a kezdeti sokk után nevetni kezdtek kettősünk láttán.

- Taylor! - kiáltottam rá, de az én hangomhoz csatlakozott az épp megjelenő Lenna hangja is.

- Mi van? - tette fel a kezét ártatlanul az említett, de közben erősen nevetett.

- Taylor ez nem vicces! Most nézd meg a ruháját! - toporzékolt a kábé két fejjel kisebb lány a fiú előtt, majd felém fordulva szörnyülködött a ruhámat látva. Taylor-nak igaza volt, nagy ruhamániás lehet a csaj…

De a kezdeti sokkomból kilábalva már én is nevetni kezdtem, közben a többi Wyclif és barátaim is odaértek és megütközve néztek Taylorral való kettősünkre és a toporzékoló Lennára.

- Hát itt meg mi a csuda történt? - kérdezte szemrehányóan Penny, s közben felsőmet mustrálta, ami a folyadéknak köszönhetően valamilyen szinten átlátszóvá vált. Kardigánomat kínosan húztam össze magamon.

- Ööö… Csak… Az igazság szerint, mivel előbb kiröhögtem Taylort, mert te leöntötted, ő most ezt bosszulta meg - magyarázkodtam óvatosan, majd kezemet nyújtottam. - Lyson O’Neil.

- Penny - válaszolta tömören furcsán méregetve, de azért kezet rázott. Halk sóhaj hagyta el a számat megkönnyebbülésemre, hogy nem akar megölni.

- Örülök a találkozásnak! Már sokat hallottam rólad Taylor-tól - mosolyogtam rá szelíden. Nem válaszolt, így csönd állt be közénk.

- Én Lenna vagyok! - törte meg a csendet az apró lányka. - Ők pedig Kevin, a barátom és Christian a bátyám - mutatta be a két fiút, bár már ismertem őket.

- Sziasztok! - köszöntem illedelmesen.

- Helló! - üdvözölt a két fiú egyszerre.

- Nos… Nekem mennem kell, dolgom van és még előtte át kell öltöznöm! - néztem a végén szúrósan Taylor-ra, aki csak ártatlanul mosolygott és fütyörészett.

- Hova mész? - kérdezte Lenna túlbuzgón, miközben én már elindultam volna a kocsimhoz.

- Dolgozni. Sziasztok! - intettem még vissza mindenkinek. Barátaim eddig csak megkövülve figyelték a történteket, de erre feleszméltek majd a kissé különc családdal egyszerre köszöntek el:

- Szia! Majd holnap találkozunk! - mondták szinte mind teljesen egyszerre. Erre felnevettem és, már kocsim mellől, még egy utolsót integettem nekik. Még láttam megdöbbenésüket kocsimat látva, aztán gyorsan bepattantam és siettem haza átöltözni.

Mira XII.

Mira XII.
A délutánom azzal telt, hogy bepakoltam a cuccaimat és rendezkedtem a házban.

Mikor elfáradtam, felhívtam nevelőszüleimet, akik sokáig faggattak, hogy minden rendben volt-e, s mire sikerült megnyugtatnom őket, főként Nataliet, annyira elfáradtam, hogy a kanapén aludtam el.

A szombatom és a vasárnapom is pakolászással telt, azonban még vasárnap délután elmentem feltérképezni a környéket.

Volt park, mozi, és egy mini plázaszerű üzlet is. A lakástól nem messze volt egy kisbolt is, ott is jártam, majd elmentem a sulihoz is, ami egy 10 perces út volt.

Útközben elhaladtam egy árvaház mellett is, rossz érzés kerített hatalmába, hisz én is kerülhettem volna egy ilyen intézménybe, ha nincsenek nagybátyámék.

Végül egy kisebb hipermarket előtt álltam meg.

Nagybátyámék minden héten fognak nekem valamennyi pénzt átutalni, ha pedig az nem elég, csak fel kell hívnom őket… Legalábbis ezt mondta nekem John. De azért fogok magamnak valami munkát keresni… Nem kell, hogy sokat fizessenek, csak legyen valami, amivel lefoglalhatom magamat.

Miután mindent fontos dolgot megvettem, bepakoltam a kocsiba és elindultam haza. Ismét elhaladtam az árvaház mellett. Hirtelen ötlettől vezérelve megálltam előtte, majd elindultam befelé az udvaron, és az ajtóhoz érve becsengettem. Egy harminc év körüli nő nyitott ajtót.

- Jó napot! - köszöntem illedelmesen.

- Szervusz! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.

- Azt szeretném megtudni, hogy esetleg nem tudnék-e itt részmunkaidős állást vállalni? Vagy valami ilyesmit?

- Nos… Először is kerülj beljebb…

Elállt az ajtóból és beinvitált az igazgatói irodába. Kérdéseket tett fel nekem, ugyanis kiderült, hogy ő az igazgató, majd bemutatott a gyerekeknek is. Mrs. Dorinda Grabell nagyon aranyos nő és minden gyerek imádja, ugyanis amikor meglátták rögtön felé kezdtek el rohanni.

Volt egy kislány, aki különbözött a többiektől, csendesen, egymagában ült egy sarokban és olvasott.

- Ő ki? - kérdeztem.

- Yasmine Sander, 8 éves. Úgy egy éve került ide.

- Mi történt?

- Az édesapját nem ismerjük, az édesanyja pedig elhunyt.

- Ó…

- Nagyon aranyos és segítőkész kislány, de amióta idekerült, még nem beszélt. Mosolyogni is csak ritkán, az egyik nevelőnőnek szokott. - Mit ne mondjak valami megfogott a kislányban.

Mrs. Grabell megengedte, hogy ott dolgozzam heti 15$-ért. Nekem tökéletesen megfelelt. Megbeszéltem vele, mi lesz a dolgom és megkértem rá, hogy hadd foglakozhassam egy kicsit többet Yasmine-nel. Megemlítette, hogy már van neki egy dadája, egy kedves nő, aki minden délelőtt náluk dolgozik és vele törődik a legtöbbet, de megengedte, hogy a délutánok az enyémek legyenek.

Az árvaház után hazamentem, először kipakoltam a kocsiból, majd egy e-mailben megírtam Natie-éknak, hogy találtam magamnak munkát. Ezután lefürödtem, majd az órarendem szerint, amit még Natie-éktól kaptam, bepakoltam a táskámba, utána feküdtem csak le aludni. Izgatottan vártam a holnapot.

Reggel az óra és az eső kettősére keltem fel. Egész friss voltam, gyorsan megmostam az arcomat és a fogamat, megreggeliztem és csak ezek után öltözködtem fel. Majd felkaptam a tatyómat és elindultam a suliba.

A suli parkolójában sok kocsi állt, de mind régebbi fajták, mint az enyémek. Egy azért mégis kitűnt a tömegből, az pedig nem volt más, mint Kevin kocsija.

A kocsiból kiszállva azok, akik még a parkolóban tartózkodtak, jól megbámultak. Kicsi város, azaz gyorsan száll a hír. Gyorsan megiramodtam a tanulmányi iroda felé. Egy kedves, negyvenöt év körüli nő adott pár papírt, amit alá kell majd íratnom a tanáraimmal, majd az órarendemet odaadtam neki és megkérdeztem, melyik termet merre találom.

Az első órám francia volt, ezen kívül még felvettem az olaszt is. A franciatanárt Mr. Kutz-nak hívták, kábé harminc éves pasi, elég ügyetlen, viszont úgy tűnt, a nyelvtudása kitűnő. Megkért, hogy álljak ki az osztály elé és mutatkozzam be:

- Sziasztok! Lyson O’Neil vagyok és az angliai St. Helens-ből költöztem ide.

Az egész osztály kidülledt szemekkel nézett rám. Azon kívül, hogy új vagyok, nem értem miért…

a második órám matek volt. Itt a tanár csak rám mutatott, hogy én vagyok az új diák, és hogy bánjanak velem kedvesen.

Az osztályból két gyönyörű lány tűnt ki. Egy szőke és egy barna hajú. A szőke nem tűnt valami kedvesnek, sőt, talán túlzok, de amikor rám nézett, úgy láttam, hogy még el is fintorogta magát… Nem értettem…

A harmadik és negyedik órámon nem történt semmi különös, azt leszámítva, hogy akik még nem ismertek, azok is kidülledt szemekkel néztek rám… Majd kiderül, mi bajuk…

Ötödik órán két lány és egy fiú jött oda hozzám.

- Szia! - köszöntek egyszerre.

- Sziasztok!

- Én Alyssa Main vagyok. Ők pedig Peter Reid és Flora Jackson - mutatott be mindenkit a szőke csajszi, aki igazán kedvesnek tűnt.

- Én Lyson O’Neil vagyok.

- Igen tudjuk. Itt már mindenki tudja, ki is vagy - mosolygott rám Flora.

- Szuper… - mondtam kicsit nyűgösen.

- Nem kell aggónod, minden csoda három napig tart… Vagy negyven - mondta, majd felnevetett.
- Értem…

- Azt szeretnénk amúgy kérdezni, nincs-e kedved velünk ülni a menzán - kérdezte Peter.

- De, szívesen! Kösz!

- Nincs mit! - felelték hárman egyszerre.

Még ezt megbeszéltük, addigra már be is csengettek és megkezdődött a biológiaóra. Az óra végén megvártak és együtt mentünk a menzára. Magamnak spagettit vettem kólával, ugyanis ezek a kedvenceim, majd leültünk. Először négyen, majd egyre többen keveredtek hozzánk és mindenki kifaggatott. Aly és Flo beavattak pár, úgymond fontos tudnivalóba is

Megtudtam pár dolgot a tanárokról és azt is, hogy Flo és Pet együtt járnak már vagy egy éve.

- Ja, és ott vannak Wyclif-ék! - mondta Alyssa, és egy öttagú társaság felé mutatott…

Mira XI.

A gépen egy idős házaspár ült mellettem, akik felajánlották, hogy nyugodtan aludjak, majd ők felébresztenek, ha leszáll a gép, így gyorsan elaludtam. Mikor megkezdődött a leszállás tényleg felköltöttek és az idős hölgy még emlékeztetett az időeltolódásra is.

Miután már leszálltam a gépről és a csomagjaimra vártam, átállítottam a mobilomat.

Otthon, St. Helens-ben 15:30-kor indultam és az út hatórás volt. Itt, Seattle-ben kilenc órával korábbra járnak, és a hosszú út miatt újra 12:30-ra kell állítanom a mobilomat, és mivel otthon már elmúlt fél tíz is, így csak smst küldtem haza. Persze Natalie azonnal válaszolt, s várta, hogy holnap mindenképpen hívjam fel.

Kiléptem a reptérről és ott egy fiú várt rám egy névtáblával a kezében.

- Helló! - szólítottam meg.

- Szia! Te vagy Lyson O’Neil?

- Igen! És te? - kérdeztem mosolyogva.

- Bocs! Én Taylor Wyclif vagyok. Az apám haverjáé a Roy-i autószalon. A szüleid hívták fel, hogy kéne neked egy autó. Interneten keresztül vették meg nekem és mivel én ott besegítek néha, így én hoztam el neked!

- Oh… Értem. Ez komoly?

- Hát gondolom… - mosolygott rajtam. - Amúgy, ha nem bánod, veled tartanék visszaúton is, mert így nekem nincs kocsim - kuncogott.

- Öhm… Persze. Sőt, te is vezethetsz, nem tudom pontosan az utat!

Kábé öt percet sétáltunk, mikor elértünk egy gyönyörű autót.

- Wow… Ez a kedvenc kocsim!

- Hmm… Jó ízlésed van! - mondta mosolyogva.

- Nem az enyém. Az öcsém kedvenc márkája volt - suttogtam az utolsó mondatot olyan halkan, hogy ő ne is hallhassa.

- Értem… Nos, mehetünk? - kérdezte, miközben kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót.

- Persze!

Egy órás volt az út Roy-ig.

Megtudtam róla, hogy ő már végzős, azaz tizennyolc éves. Van egy öccse és egy húga. Az öccse velem egyidős, Christian, a húga pedig egy évvel fiatalabb tőlem és Lennanak hívják. Az apja orvos, az anyja pedig hivatása szerint nővér, de most az árvaházban dolgozik. Van egy barátnője, aki szintén velem egyidős, és Pennynek hívják. Neki pedig szintén egy öccse van, Kevin, aki pedig a húgával jár.

- És a te családod? - kérdezte. Én egy kicsit elszontyolodtam az igazi családomra gondolva, majd előadtam a kis mesémet.

- Apát Johnnak hívják és rendőr, anyumat Natalie-nak, ő pedig mentős. És most várja a kistesóimat, Carolt és Williamet.

- Ikrek?

- Aha.

- Király. És miért költözöl akkor most el?

- Hát… Itt akartam elvégezni a sulit, és elvileg itt él valahol a keresztanyám, de már évek óta semmi hír róla - gondoltam egy kis füllentés a nagy mellett már nem árt.

- Értem. Akkor most őt akarod megtalálni?

- Terveztem, de valószínűleg semmi esélyem.

- Ő is itt lakott Roy-ban?

- Nem tudom… Csak azt, hogy itt valahol.

- Miért nem próbálod meg a környékbeli városok polgármesteri hivatalában megkérdezni?

- Ez egy jó ötlet! Köszönöm!

- Nincs mit! - vigyorgott rám. - Megérkeztünk!

- Hova? - néztem szét.

- Hát hozzád!

- Jah… Azt hittem, hogy először hazamész.

- Akkor nem tudnád az utat a házadhoz - kuncogta.

- Oh… Köszi… Akkor most helycsere és hazaviszlek! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem kell… Nemsokára itt lesz értem Kevin.

- A barátnőd öccse?

- Aha.

- Akkor jó! Öhm… Nem akarsz addig bejönni és ott megvárni?

- Ha nem zavarok…

- Nem!

Kiszálltam a kocsiból és elindultam a ház felé. Nagyon szép volt.

- A kulcs nem kell? – kérdezte mosolyogva Taylor.

- De persze! Nálad van? - kérdeztem kicsit megszeppenve.

- Aha. Anyu jóban van az ingatlanossal, akitől vettétek a házat és anyu szólt neki, hogy én foglak hozni, szóval ideadta nekünk.

- Értem… Köszönöm! - mosolyogtam rá szelíden.

- Semmiség.

- Remélem nem fosztottatok ki! - mondtam neki vigyorogva. Taylor vette a lapot.

- Dehogynem… Az volt az első dolgunk Chrissel és Kevinnel…

- Oh… Hát akkor mehetek vásárolni és büntetésből te pedig a hordárom leszel! - fenyítettem meg kacagva.

- Kérlek ne! Inkább visszahordjuk a bútorokat! - válaszolta ijedten.

- Nocsak! Tán nem szeretsz vásárolni?

- Nem! Tudod a húgom és a barátnőm órákig képesek vásárolgatni - mondta és közben elfintorodott.

- Hát szerencsédre én utálok vásárolni, de néha muszáj.

- Szerintem ezt azért ne említsd a lányok előtt, még meglincselnének! - kacagta.

- Oké.

- Megjött Kevin!- fordult Taylor egy 2010 Opel Astra GTC felé.

- Nos, köszi a mait!

- Nincs mit! Ne segítsünk a bőröndökkel?

- Nem, köszi! Boldogulok!

- Akkor szia! Majd suliban talizunk!

- Szia!- köszöntöm el, majd a kocsiban ülő Kevinnek is odaintettem. Kevin halványan bólintott és mihelyst Taylor beszállt, már el is hajtott.

Mira X.

- Nem… Vagyis zavar, hogy nem tudtam erről. De nem vagyok dühös, valamilyen szinten megértem - feleltem nyugodtan.

Mondatom befejeztével Natalie és Johnny halkan, megkönnyebbülten felsóhajtott. Megnyugodtak.

Így megkértem őket, hogy meséljenek a nővéremről, de persze csak Johnny mesélt.

Megtudtam róla, hogy szeretett vásárolni, kedves volt, de tudott elég goromba is lenni. Szőke haja volt barna szemekkel. Elég jó tanuló volt, de a fizikát gyűlölte, ahogy én is. De ami igazán meglepett, hogy egy napon van a szülinapunk!

- És miért utálnak engem a nagyiék? - kérdeztem meg végül.

- Hát… Ők egészen a mai napig azt állítják, hogy te üldözted el őt - felelte zavartan John.

- Mi?! De hisz most mondtad, hogy kábé másfél hónapos voltam, amikor elszökött!

- Igen, ez így van! De a nagyszüleidék nem látják be, hogy ők üldözték el, hanem hogy túl féltékeny volt rád és ezért öngyilkosságot követett el… Miattad - mondta az elején dühösen majd a vége felé egyre szomorúbban.

- De hisz ez hülyeség! - keltem ki magamból, majd gyorsan észhez is tértem. - Sajnálom!

- Semmi baj! Teljesen igazad van. A nővéred imádott téged! - mosolygott rám szelíden nagybátyám. - Mindent megkérdeztél, amit akartál?

- Igen… Öhm… Inkább arról szeretnék beszélgetni, hogy mi lesz most… - kezdtem akadozva.

- Az irataid érdekelnek? - kérdezte mosolyogva Natie.

- Igen. És a ház! – lelkesedtem be.

Natie csak mosolygott, míg férje kiment a szobából, majd pár perc múlva egy mappával a kezében tért vissza.

- Tessék! Minden iratod benne van. Mikor akarsz menni?

- Jövőhét pénteken. Még el kell búcsúznom a többiektől is.

- Rendben van, akkor hétfőn felhívom az ottani iskolát, hogy a következő hétfőn már kezdenél. Így jó lesz?

- Igen, persze! A hétvégén lesz elég időm rendezkedni. Nagyon köszönöm!

- Örölünk, hogy segíthetünk! De azért hiányozni fogsz! - mondta Natalie, miközben már meg is ölelt.

- Jaj, Natie! Nyugi, csak egy hét múlva megyek, addig itt leszek neked.

- Tudom, már csak egy hét - sóhajtotta.

- Hidd el, fogom tartani veletek a kapcsolatot! Amúgy meg mindenképpen találkoznom kell az unokatesóimmal! - nevettem el magam.

Miután eléggé kibeszéltük magunkat, addigra már kilenc óra is elmúlt. Még megnéztünk egy filmet, majd elmentünk aludni. Még mielőtt elaludtam volna elhatároztam, hogy holnap áthívom Thiáékat és elmondok nekik mindent. Ez volt az egyik elhatározásom, a másik pedig hogy az új nevemet csak az utazás napján fogom megnézni. Ezek után sikeresen elaludtam.

Álmomban hallottam egy hangot, ami azt mondta, hogy: "Jól döntöttél!". Nem tartozott hozzá arc, és a hang is torz volt, így nem ismertem fel.

Másnap elég későn, tizenegykor keltem. Délre már egészen magamhoz tértem, így felhívtam Thiáékat és Linit is. Háromra jönnek.

Nem sokkal három után egyszerre érkeztek meg. Behívtam őket a nappaliba; beszélgettünk egy kicsit majd moziztunk. A filmre nem is figyeltem, csak azon gondolkodtam, hogy hogyan mondjam meg nekik. Valószínűleg észrevették figyelmetlenségemet, ugyanis kérdő tekintettel néztek rám.

Nagy levegőt vettem, majd gyorsan eldaráltam.

- Jövőhét pénteken átköltözöm Amerikába… Új névvel. - A hatás nem maradt el.

- Mi?! - kiáltották mindhárman egyszerre.

- Nem bírok itt élni! Minden rájuk emlékezetet… Mindenki tudja, mi történt velem… Ha az utcán végigmegyek, mindenki szánakozva néz rám… Eléggé idegölő! - keltem ki, a végére már majdnem sírtam.

- De nem mehetsz… És mégis mi ez a hülyeség az új névvel?! - akadt ki Lini is. Mielőtt megszólalhattam volna, Mike közbevágott.

- Kezdjük az elején! És normálisan, szépen, lassan mindent elmondasz! - mondta nyugodtan. Mégis egy kis él az ő hangjában is megtalálható volt.

Nagyot sóhajtottam, majd szépen elkezdtem mindent elmagyarázni nekik, de kihagytam a történetből a nagy családi titkot… Elég lesz nekik ennyi is egyszerre.

Mondandóm végére eléggé szomorúak voltak, de láttam a szemükben a megértést.

- Tényleg muszáj elmenned? - kérdezte végül Lini.

- Igen.

- De ugye meg fogsz látogatni minket? - kérdezte pityergős hangon Thia.

- Persze! - feleltem boldogan, hisz tudtam most már nem lesz semmi baj.

- És telefonálsz és e-mailezel is! - szólított fel Mike katonásan.

- Igenis! - vágtam rá, és vigyázz-állásba vágtam magam.

Ezen persze jót nevettünk, így a hangulat is feloldódott. Még megnéztünk egy vígjátékot, majd már menniük is kellett haza.

Miután elmentek mindent elmeséltem nagybátyáméknak, akik örültek, hogy barátaim ilyen jól fogadták a hírt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni, hisz holnap kezdődik az utolsó hetem a St. Helens gimnáziumban.



A reggelem ugyanúgy telt, ahogy a többi is. Annyi kivétellel, hogy barátaim szomorúan kísértek el az igazgatóiba. Az igazgató már-már szánakozó fájdalmas pillantással adta oda a kiiratkozáshoz szükséges papírokat, amit alá kell íratnom Johnnal majd visszahozni.

A hétfőm gyorsan eltelt, ahogy a többi napom is a héten.

Kedden délután visszavittem a papírokat és szerdán már az egész iskola a költözésemről szóló hírektől visszhangzott. Lini, Thia és Mike folyamatosan velem voltak, mindig másról beszéltünk. Nem hoztuk szóba a költözésem, csak ha a többiek is épp azt beszélték ki. Ilyenkor barátaim rögtön a védelmemre keltek.

Az iskolában töltött óráim után mindennap együtt lógtunk. Vagy moziba mentünk, vagy vásárolni, vagy pedig csak szimplán sétálgatni. Jól éreztem magamat.

John és Natalie is folyton a kedvemben akartak járni és megígértették velem mindennap, hogyha odaát valamire is szükségem van, rögtön szóljak nekik.

Péntek reggel azzal a tudattal keltem, hogy ma, suli után, költözöm.

Reggelire palacsinta volt, Natie és Johnny eléggé letörtek voltak. Reggeli után a ház előtt már a barátaim vártak rám és megígérték nekem, hogy délután mindenképpen kikísérnek, akár akarom, akár nem.

A suliban is mindenki búcsúzkodott. A lányok pedig folyton mögöttem ácsorogtak, és várták, hogy mikor lesz már végül nekem mindez túl sok, és kezdek el sírni. De hiába várták, mert bár szomorú voltam, és ha akartam se sírtam volna, a magamnak tett ígéret miatt.

Suli után barátaim haza is vittek, otthon pedig pakolni kedztem a maradék dolgaimat. Natie is segített, de néha kiszaladt a szobámból, és ha jól sejtem, ilyenkor kint pityergett.

A gépem délután fél négykor indul, háromkor Liniék már a ház előtt vártak és velük együtt indultunk el.

Nem tartott sokáig kiérni a reptérre. A kocsival megállni viszont annál tovább, így a gép indulása előtt fél órával álltam csak oda a terminálomhoz. A felszállás öt perccel később már meg is kezdődött.

Az ellenőr pont az új útlevelemet vizsgálta, miközben én családom és barátaim felé fordultam vissza és úgy néztem, ahogy sírnak. Végül az ellenőr megszólítására fordultam vissza.

- Ms. O’Neil! Parancsoljon az iratai!

- Köszönöm.

Átvettem az irataimat és végre megnéztem az új nevemet:

„Lyson Cameron O’Neil”

Megmosolyogtam az új nevemet, mely az új életem kezdetét jelentette, majd felszálltam a gépre és elfoglaltam a helyemet, amely nem sokkal később már indult is.

- Viszlát St. Helens! Viszlát, Anglia és Mirella Alyson Wrath! Üdv Amerika és Lyson O’Neil!

Mira IX

- És mit szeretnél csinálni?

- Új életet szeretnék kezdeni... Persze ti ugyanúgy a családom lesztek, de el szeretnék költözni, egyedül, és lehetőleg Amerikába! Tartanám veletek a kapcsolatot, meg minden de szeretnék elmenni... És az új életemhez új név és papírok is kellenének.

- Rendben van, de nem tudnál még várni, hátha meggondolod magad? - kérdezte Natie.

- Nem ... Tudjátok, már így is tovább maradtam, mint kellett volna. Igazság szerint már vagy egy hónapja tervezem ezt. De nem tudtam volna úgy elmenni, hogy előtte még nem megyek haza.

- Értem - válaszolta Natie csalódottan.

- Megértjük, hogy hogyan érzel, és sejtettük, hogy ez lesz. Már minden kész van az új életed számára: Iratok, lakás... - szólalt meg John.

- De hát... Hogyan? Mikor? - kérdeztem. Teljesen ledöbbentem, hisz azt hittem hetekig kell őket győzködnöm, erre fel elsőre elengednek és már az irataim is megvannak?!

- Tapasztalatból... Hidd el, elsőre én sem így reagáltam - mondta John és egy pillantást vetett a feleségére, aki egy aprót bólintott. - Figyelj! Ezt elvileg sosem tudhattad volna meg, mivel a szüleid és a nagyszüleid így határoztak. De szerintem, azaz szerintünk - újra ránézett Nataliera -, jogodban van mostmár megtudni. Tekintettel a körülményekre.

- De mégis miről van szó?

- Kérlek, ígérd meg, hogy ha elmész is, tartani fogod velünk a kapcsolatot és hogy nem fogsz megutálni minket! - mondta nekem félelemmel telt hangon Natie.

- Ígérem...

- Jó... Akkor... - vette vissza a szót Johnny. - Tizenhét évvel ezelőtt elkövettem egy súlyos hibát, amire a mai napig nincs bocsánat. Kezdem először a családi nagy titokkal...

- Rendben...

- Harminchárom évvel ezelőtt a szüleidnek megszületett az ELSŐ lányuk... Camrin -mondta teljesen higgadt hangon.

- Az... Első...? - próbáltam visszakérdezni, de nem ment.Teljesen letaglózott a hír, hogy van egy nővérem. - És hol van most? - kérdeztem meg hirtelen.

- Itt jön a hibám! - nézett rém bánakódva nagybátyám. - Camrin volt az első unoka és mindenki kényeztette. Kiskorában persze imádta, de ahogy nőtt, egyre jobban megunta. Lehet, hogy furán fog hangzani, de nagyszüleid imádták és egy perc nyugtot se hagytak neki, így elege lett mindenből. Akkoriban még élt az én nagybátyán, Harold. Harold és én segítettünk neki: megszökött Amerikába!

- Mi? Te.. Ti?

- Csak én és Harold tudtunk róla, majd én elmondtam Natie-nak. Mindenki úgy tudja, hogy Camrin meghalt egy autóbalesetben. Egy darabig tartotta velünk a kapcsolatot, majd a szökése után egy évvel Harold meghalt és ő megszakította velem a kapcsolatot. Azóta semmi hír róla.

Johnon láttam, hogy befejezte mondanivalóját és a szobára így csend telepedett. Az én reakciómra vártak. Bennem csak lassan fogalmazódott meg a lényeg, amit hangosan foglaltam össze.

- Szóval van egy nővérem, aki ha jól számolom tizenhét évvel idősebb nálam. Az egész család úgy tudja, tudta, hogy meghalt,de közben csak megszökött Amerikába. És a nagybátyád halála óta, azaz tizenhat éve nincs hír róla. Igaz?

- Igen... Nagyon dühös vagy?

Mira VIII

Harmincegyedikén este hét körül átjöttek Thiáék. Táncolni bár nem tudtam velük, de így is remekül szórakoztunk. Éjfélkor Natie és Johnny, meg Mike és Lini egy-egy csókkal köszöntötték egymást. Thiával ezt kuncogva néztük végig. Egészen hajnali ötig fenn voltunk, majd lassan mindenkit elnyomott az álom.

Másnap sokáig aludtam, csak egyszer keltem fel fél órára, hogy elbúcsúzzam Liniéktől.

Az újévi két hetet kihagytam a suliból, persze drága barátaim mindennap elhozták a házit, meg a legújabb pletykákat.

Nem vártam a sulit, nem akartam a középpontban lenni.

Mikor eljött az idő, hogy suliba kell járnom, Johnny minden nap oda-vissza fuvarozott.

Februárban csak az dobott fel, hogy akkor van Natie és Johnny szülinapja is.

A suliban minden úgy történt, ahogy gondoltam. Mindenki engem sajnált, rólam sugdolóztak. Egy pár tanár néha még kivételezett is velem, amit persze a legtöbben nem néztek jó szemmel. Natie-éknak nem is szívesen beszéltem ezekről. Lini, Mike és Thia mindig azzal bíztattak, hogy majd elmúlik ez is, de ahogy telt az idő, egyre rosszabb lett.

Natie egyre többször aggódott, hogy nem sírtam ki magam eléggé. Már a temetésen sem ejtettem egyetlen csepp könnyet sem. Természetesen nagyszüleim ezt szóvá is tették, egy órán át ordítoztak velem, mikor is Johnny kiállt mellettem, és szépen összeveszett a szüleivel.

Mondanom sem kell, nagyapámék teljesen kikeltek magukból, mivel hogy most veszítették el a lányukat, a vejüket és az unokájukat, most miattam még a fiukat és a családját is elveszem tőlük. Nem szóltam semmit, csak kisétáltam a házból.

Ez volt egy hónapja, de most Johnny szülinapja van, így van egy kis esélye, hogy meglátogatnak minket, azaz őket. És nem engem.

Natie tortát csinált, meg még pár finom falatot.

Délután sem érkeztek meg, végülis estefelé, mikor fürödni mentem volna, csöngött a telefon.

Egyszerre vettük fel Johnnal, csak egy másik készüléket. Tudjátok hogy van ez?

Nem akartam hallgatózni, de mikor meghallottam a nevem, még egy kicsit belehallgattam.

Nos, nem részletezném, a lényege: ugyanaz volt, mint legutóbb, csak most említettek még valakit, aki nagyszüleim szerint miattam hagyta el a családot. John végig engem védett, miszerint én semmit se csinálhattam, hisz csak másfél hónapos voltam!

Persze, hogy kiakadtam, de azért még óvatosan letettem a készüléket. Zuhanyozás helyett a kádat választottam és levendulás fürdősót szórtam bele, hogy megnyugtasson.

Míg magamat áztattam, végig azon tűnődtem, hogy vajon mi történhetett másfél hónapos koromban, de nem jutottam semmire sem.

De egy új és fontos meghatározás született bennem: minnél hamarabb el kell költöznöm innen, sőt, szívem szerint Angliát is itt hagynám, és Amerikába mennék, olyan helyre, ahol keveset süt a nap. Az esőt sokkal jobban szeretem.

Szombaton az ebéd után Natie és John tévét néztek, és nem tűntek túl boldognak. Nem csoda, hisz mostanában alig beszélek velük, többnyire a szobámban gubbasztok.

Mikor látták, hogy velük megyek a nappaliba, szerintem már sejtették, hogy valami fontosat szeretnék mondani. Először halvány mosoly volt rajtuk, majd komoly arcot öltöttek. Csendben várták, hogy elkezdjem.

- Tegnap délután hazamentem! - kezdtem, mire arcukon fájdalom suhant át. - Furcsa volt ott lenni. De bárhol lennem, akár itt is, furcsa. - Kérdőn néztek rám. - Nem mintha nem szeretnék itt lenni, de mindenhol, minden rájuk emlékeztet. A suliban mindenki, minden tanár és diák engem szán. Ez nagyon zavaró és már nem bírom tovább!

A végét majdnem elsírtam, de tartottam magam az ígéretemhez. John csak átölelte Natiet, így sejtettem, Natie fog beszélni, nagybátyám pedig mindenben támogatja.

Mira VII

Amint beléptem, a világosságból újból sötétség lett. De mostmár éreztem a fájdalmakat a testemen. Nagyon fájt, de ezzel most nem törődve ki kellett nyitnom a szemem!

A hirtelen jött fényességtől hunyorognom kellett. De tisztán kivettem magam körül legalább négy nővért és egy orvost.

Pislogtam párat, majd vettem egy mély levegőt.

- Mi történt?

A szobában lévők ajkát halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el.

- Autóbalesetet szenvedtél, és csak te élted túl. A másik kocsi sofőrje meghalt. Utána kómába estél. Három hónapig voltál kómában. Majd ma hirtelen kezdett lelassulni a szíved és megállt. Egy perc tizenhét másodpercig voltál halott - magyarázta az orvos.

Azt hittem leesik az állam! Három hónapig! Három hónapig voltam abban a fekete lyukban?!

Ez legalább megmagyarázza Natie gömbölyödő pocakját.

- Szólok a családodnak! Biztos örülni fognak. - Ezzel kiment a nővérekkel együtt, majd az ajtó hirtelen kinyílt és Natie sietett be rajta. Arca könnyáztatta volt. Odarohant hozzám és szorosan megölelt. Mögötte Johnny állt.

- Jaj, annyira örülök, hogy magadhoz tértél! - mondta Natie könnyeivel küszködve.

- Hogy vagy? - kérdeztem tőle. Meglepődve nézett rám, én pedig a hasára mutattam.

- Jól... Remekül... Mostmár. Ikrek! Egy kislány és egy kisfiú - mosolygott, majd komolyabb arcot öltött. - Tudod mi történt?

- Igen.

- Azt is, hogy...?

- Igen - vágtam közbe, majd egy perc csönd következett. - Mi lesz most velem?

- Hát... Őszintén szólva a gyámügy a nagyszüleidet választotta gyámjaidnak.

- Mi?... Értem.

- De már fellebbeztünk, és nyertünk.

- Akkor én most...

- Igen, velünk fogsz élni. Remélem nem baj. Ha nem szeretnél...

- De. Így lesz a legjobb! - Próbáltam mosolyogni, de nem ment igazán. - Mikor engednek ki?

- Még pár napig biztosan bent kell maradnod, hogy stabilizálódj. - Válaszolta Johnny.

- És az iskola? A barátaim? Mi van velük?

- Oh! A barátnőid minden nap jönnek suli után. Nemsokára itt lesznek.

- Iskola?

- Majd később beszélünk róla - felelte olyan hangsúllyal,hogy jelezte, most ezt hagyjuk. Így kénytelen voltam feltenni utolsó és egyben legrosszabb kérdésem.

- És nagyiék?

- Ők... Idáig csak háromszor voltak benn nálad. Megviselték őket a történtek.

Nem sok kedvem volt tovább ezekről a dolgokról beszélni, így újra felhoztam a baba témát. Natie és Johnny értették, mit szeretnék, így boldogan csacsogtak a kicsiről. Eléggé vonakodva mondták meg a nevüket: Carol és Daniel. Pont, mint a szüleim.

Meghatott ez a kedves gesztus, de sírni nem tudtam.

Két órával ébredésem után megérkezett Mike, Thia és Lini. Thia lépett be először a szobába, majd sikítva rohant hozzám.

Mike és Lini egymást ölelve léptek be. Ezek szerint összejöttek.

Ébredésem óta először mosolyogtam. Fejemmel kezük felé böktem, mire a két célszemély fülig vörösödött. Thia csak vigyorgott, majd belekezdett a magyarázkodásba.

Este hat felé indultak haza. Natie-ék maradtak még egy kicsit, majd ők is elmentek. Én pedig egyedül maradtam.

A falon egy naptárt láttam meg és azt tanulmányoztam.

Kigúvadt a szemem. Tudtam már, hogy három hónapja kómában voltam, de hogy ennyire előreszaladt az idő!

December 29., másszóval a karácsonyt átaludtam, de szilveszterre magamhoz tértem.

Kissé könnybe lábadt a szemem, mikor eszembe jutott, hogy soha többé nem lesz karácsonyom a családommal.

Nem akartam többet sírni, így abbahagytam, majd álomba szenderültem. Elhatároztam magam!Soha többé nem fogok sírni!

Másnap is meglátogattak a barátaim és az orvos engedélyével a szilvesztert már otthon tölthettem. Mármint Natie és Johnny otthonában. Még nem tudnék hazamenni, akkor megszegném az ígéretemet.

Mira VI

Hallottam, amint anyám felsikít és az öcsém szintén felordít... A fék csikorgását, ahogy apám próbálja visszanyerni a kocsi felett az uralmát... És éreztem, hogy öcsém megszorítja a kezemet.

Már én is sikítok, sőt sikít az egész családom, majd egy hatalmas csattanás... A kocsi abbahagyta a pörgést... Nekicsapódott egy fának, minek következtében üvegszilánkok kezdtek el repülni... Majd csönd, és engem bekebelezett a sötétség...

Csönd és sötétség, majd újból a csönd... Lassan nyitottam ki a szememet... Nem kellett volna...

Minden csupa vér volt, felfordult tőle a, már amúgy is kavargó, gyomrom. Az öcsém még mindig a kezemet fogta... Tele voltunk karcolásokkal, körülöttünk mindenhol üvegszilánkok...

Szüleim arca hófehér... Mellkasuk nem mozdul. Szemeimet könnyek lepték el. Tudtam, ők már... Meghaltak.

Fejemet amennyire csak tudtam visszafordítottam öcsém felé.

Szeme résnyire nyitva, akárcsak a szája.

- Mi... Ra - suttogja a lehető leghalkabban.

- Sss... Ne félj... - próbálom nyugtatni halkan, de kitört belőlem a a zokogás.

- Ne ... Sírj! - suttogja, majd szemeit lehunyja, száját becsukja és... Nem mozdul a mellkasa...

- Ne... Ne... Ne tedd ezt! - amennyire csak tőlem telik kiabálni próbálok, de hangom így is csak suttogásnak hat. Teljesen kétségbe estem és amennyire tudtam megráztam a vállát. -Denem... Denem... Hallasz? Ne tedd ezt! Ébredj! - hangom egyre csak erősödik, könnyeim az arcomon már patakzanak, viszont ő meg sem moccan.

- Ne! - sikítok fel fájdalmamban, és csak sírok... Sírok és sírok, mígnem szirénázást nem hallok... Majd újra a sötétség birodalmában találom magamat...

Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy 'hol vagyok?' nem tudnék rá válaszolni... Bárhol is vagyok, csak ülök és nem érzek semmi testi, csak a családom elvesztése iránt érzett lelki, fájdalmamat.

A sötétség teljesen körülölel... Nem látok semmit... Nem is hallok... Csak érzem, hogy patakzanak a könnyeim.

Felejteni próbálok, de nem megy... Minnél jobban próbálkozom, annál élesebben rémlenek fel a baleset képei... Szörnyű átélni újra... Mindent... Több szemszögből...

Az út épp egy sűrű erdőn vezetett keresztül... Amikor egy-egy elágazáshoz értünk... Nekünk volt elsőbbségünk... Amit viszont egy jobbról jövő autó nem adott meg... A kocsi pont anya és Denem oldalába csapódott... Majd a fának...

Nem tudom, hogy mióta ülhettem ott a sötétségben, már kezdtek alábbhagyni könnyeim, mikor hirtelen két fényes ajtó tűnt fel.

Az egyikben magamat látom: csövekkel, monitorokkal, csukott szemekkel. Mellettem a kisszéken Natie ül... Kezemet szorongatja és sír. John is sír, amolyan férfiasan, közben pedig vagy Natalie hátát simogatja, vagy az én arcomat.

A másik ajtóban a családom áll... Sérülések nélkül, hófehér ruhában, ami szinte összeolvad bőrük színével.

Minden erőmet összeszedve áhítattal rohanok szüleim és öcsém felé. Ekkor a másik ajtóból hangos csipogás jelzi, hogy lassul a szívem. Még közelebb lépek az ajtóhoz, mire a másik ajtóban nőverek és orvosok rohannak be testemhez és pár nővér Natie-t és Johnnyt kezdi kifelé tolni.
Mire még egyet lépek előre, a másik ajtóban lévő szobában megáll a szívem és az orvosok már hozzák is a defibrillátort és rögtön a mellkasomra helyezik... Ekkor ordít rám Denem:

- Azonnal menj a másik ajtóhoz!

- Én... Nem... - nyögöm sírva, miközben Natalie zokogását figyelem. A hasa láthatóan már gömbölyű volt.Egy pillanatra ledöbbentem

"Mégis mióta vagyok itt ...?" - akartam kérdezni, hisz tisztán emlékeztem, hogy amikor a baleset történt még csak két hónapos volt.

- Menj vissza és megtudod! -kiáltotta öcsém. Haboztam, miközben odaát már épp harmadszor ütöttek ki.

Újra családom felé pillantottam, és mintha csak Denem olvasott volna a gondolataimba ezt mondta:

- Ne félts minket! Megleszünk, de neked viszont élned kell!

Most sokkal inkább tűnt bátynak, mintsem öcsémnek, így hallgattam rá és egy hatalmas ugrással a másik ajtóhoz léptem. Szüleim és Denem csak boldogan mosolyogtak.

- Találkozunk még? - kiáltottam vissza.

- Valamikor biztosan! - mosolygott rám szelíden édesanyám. - De most menj!

- Hiányozni fogtok! - kiáltottam vissza neki a küszöböt átlépve, és újra megindultak a könnyeim...

Mira V

Péntek volt, de én csöppet sem a sulira figyeltem. Egyfolytában a holnapon járt az eszem. Rossz előérzetem volt, de ezt betudtam annak, hogy találkoznom kell gyűlölt nagyszüleimmel. Este idegesen feküdtem le aludni.

Másnap tíz körül elindultunk. Egész úton próbáltam magam lenyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de nem ment. Azt viszont tudtam, hogy az ajándékomat nem fogom tudni odaadni nagyiék előtt.

Megérkeztünk...

Johnék kocsija már ott állt a feljárón.

Mikor bementünk, a nappaliban ültek és beszélgettek. Gyorsan köszöntöttem őket, majd nagyszüleimet is, akik válaszra se méltattak, ellenben öcsémmel, akit össze-vissza puszilgattak. Néha ilyenkor irigykedtem rá. Míg ők Denemmel voltak elfoglalva gyorsan félrehívtam Natalie-t.

- Tessék... Ez a tiétek! - nyújtottam át a papírzacskót.

- Kösz, de mi ez?

- Nézd meg!

Gyorsan kinyitotta, és mikor meglátta benne a tartalmát, majdnem elbőgte magát.

- Ezek gyönyörűek! - szipogta és megölelt.

- Egy, ha fiú lesz, egy, ha lány lesz... Én magam csináltam! - tettem hozzá félénken.

- Ezt te...? - tolt el magától. - Istenem! Ez annyira megható! Nagyon ügyes vagy! Hol ügyes?! Tehetséges! - vitatkozott magával, miközben a ruhákat nézegette.

- Köszi!

- Én, azaz mi köszönjük!

Visszamentünk a többiekhez. Én a sarokban húzódtam meg és onnan figyeltem családom minden mozzanatát. A családi ebédnél Natie maga mellé ültetett. Bár nem szerettem nagyimat, meg kell vallanom istenien főz.

Ebéd után segítettem leszedni az asztalt, majd kimentem az udvarra és az Ipodomat kezdtem el hallgatni. Folyamatosan 'Pink- U and Ur Hand' számát hallgattam. Már vagy tizedszerre indítottam el a számot, amikor jött Denem szólni, hogy indulunk. Újra rossz érzés kerített hatalmába, de most sokkal erősebben, mint idefele jövet. Teljesen felkavarodott tőle a gyomrom és szédülni kezdtem.

- Jól vagy? Olyan sápadt vagy - mondta aggodalmasan öcsém.

- Persze tökmag! Csak túl sokat ettem!

- Jó. Akkor indulás!

Követtem őt a kocsihoz. Elbúcsúztam Johnéktól és nagyszüleiméktől. Ők megint csak figyelemre se méltattak. Beültünk a kocsiba és indultunk. Anyám vagy háromszor kért bocsánatot a nagyszüleimék viselkedés miatt... Minden látogatás után bocsánatot szokott kérni.

Már több mint fél órája nem szólaltunk meg, én pedig kifelé bámultam az ablakon.

És minden olyan gyorsan történt...

Mira IV

A mai nap is gyorsan eltelt.

Harrynek és Lininek megvolt az első hivatalos veszekedésük. Nem igazán hozott lázba, sejtettem, hogy nem lesz hosszú életű ez a kapcsolat. Mike biztos örülni fog. Remélem még el tudom neki én mondani és nem szól neki Thia.

Utolsó óra után már mentem is öcsémért, Thiának még akkor szóltam miközben ő a házimat másolta.

Denem nagyon örült neki, hogy a délutánt Mike-kal töltheti. Miután leadtam őt, már indultam is a méteráru boltba. A meglepijét csak a bevásárlás után akartam neki elmondani.

Az első három boltomban nem találtam megfelelő anyagot, végül a negyedikben sikerült! Rögtön megvettem mindkét anyagból a megfelelő mérteteket és már indultam is.

Az út vissza Mike-ékhoz félórás volt.

- Szia! Na, jól elvoltatok?

- Aha.

- Thia?

- Hazajött ledobni a cuccait és már ment is el. Miért?

- Nem mesélt semmit?

- Nem... Kellett volna?

- Aha. De így jobb. Képzeld...

- Várj! - Kis szünet. - Elképzeltem -mosolygott.

- Haha... Nagyon vicces. Na, mindegy! Lini és Harry veszekedtek... Elég csúnyán...

- Ez komoly?!

- Aha.

- Óriási... Vagyis...

- Nyugi... Értem - mosolyogtam rá.

- Akkor jó... És hol is voltál?

- A városban, anyagot venni. Útban az unokatesó! - feleltem ujjongva.

- Oh... Gratulálok!

- Köszi! - kuncogtam.

- És mire is kellett az anyag?

- Babaruhát varrni!

- Hűha... Sok sikert! - mondta komolyan.

- Köszi!- feleltem mosolyogva, de az én hangom is kicsit komolyabb volt.

Azt bírtam Mike-ban, hogy minden ötletemben támogat és nem gúnyolódik rajtam.

Még játszott az öcsémmel, miközben én a házit ecseteltem neki. Ki tudja, Thia hogy fogja neki elmagyarázni, ha egyáltalán el fogja...

Este hét körül indultunk haza. Otthon boldogan mutattam meg anyunak a 'zsákmányom'. Neki is nagyon tetszett, és felajánlotta, hogy segít megvarrni, de elutasítottam. Gyorsan összecsaptam a házimat és hozzá is kezdtem a ruhákhoz.

Komoly teljesítményt nyújtottam: a fiútipegővel el is készültem! Az volt a könnyebbik...

Még belekezdtem a kislány ruhába is, de végül már annyit ásítoztam, hogy lefeküdtem aludni.

Csütörtök reggel az esőre ébredtem és emiatt rossz lett a hangulatom mivel nem igazán szerettem. Összeszedtem magam és kajolás nélkül indultam el, ugyanis első két órám úszás volt.

Egész nap a báli ruha körül forogtak a gondolataim... Azon, hogy talán majd az újévi bálra megvarrom magamnak hisz addig még volt kicsivel több, mint három hónapom.

Ebédszünetben csak Thia volt velem és közölte, hogy Harry és Lini ma újra összekaptak... Mintha hallottam volna a sztoriban Lucia Call, azaz a suli ribancának a nevét.

A végén pedig elmosolyodtam magam, mert eszembe jutott, hogy ennek Mike mennyire fog örülni. Ezt Thia észre is vette.

- Min mosolyogsz? Ennyire örülsz ennek? - kérdezte szemrehányóan.

- Dehogy! Sejtettem, hogy ez lesz belőle. Viszont azt nem tudom megígérni, hogy a bátyád nem fog kiugrani a bőréből... Örömében - mosolyogotam rá sejtelmesen.

- Miért is? - kérdezte, de hirtelen leesett neki a tantusz. - Csak nem?! Ez komoly?

- Aha, már vagy egy éve.

- Úristen! És én nem vettem észre! - sopánkodott.

- Nyugi... Én is csak úgy jöttem rá, hogy véletlenül elszólta magát.

- Azta!

- Jaja! Szerintem hívd ma át Linit! - mosolyogtam rá mindentudóan.

- Oké! - vágta rá és láttam, hogy érti a célzást.

Otthon folytattam a kislányruhát.... Már épp kész voltam vele, mikor kaptam egy smst Thiától.

,, Mike vigasztalja... Még semmi komoly... Egyenlőre... Sebaj! Előbb-utóbb... Mike mesélt a tervedről, mármint a ruhákról... Sok sikert! Jó éjt! Puszi! "

Kuncogtam barátnőm türelmetlenségét látva és pötyögtem neki egy válasz smst. Majd befejeztem a ruhát.

Nagyon jól sikerült mindkettő. Ezt az is bizonyította, hogy amikor megmutattam őket anyuéknak, csak tátogni tudtak.

Boldogan csomagoltam be őket, utána pedig következett a jól megérdemelt alvás.

Mira III

Hazaérve a cuccaimat ledobáltam a szoba közepére, majd átöltöztem abba amibe majd megyek be anyához. Még volt egy órám a megbeszélt időpontig, így leültem az íróasztalomhoz és próbáltam tanulni egy kicsit másnapra, de mindannyiszor visszakúszott szemem elé a ruha. Azon kaptam magam, hogy egy üres papírra próbálom lefirkantani a ruha tervrajzát.

Nem sikerült olyan szépre, mint ami a fejemben volt, azaz az álmomban, így újra próbálkoztam.

Már vagy az ötödiket dobtam el, amikor észrevettem, hogy indulnom kéne.

Gyorsan felkaptam egy kis kabátot, majd bepattantam a kocsimba, és már indultam is.

A kórházban köszöntem a portásnak, utána meg már mentem is megkeresni anyut. A kávézóban találtam meg, épp Natieval beszélgetett.

- Sziasztok!

- Szia! - mondták egyszerre.

- Mi újság?

- Hát... - kezdte mosolyogva Natie -, úgy tűnik lesz egy unokatesód!

- Úgy érted...?

- Igen!

- Gratulálok! - visítottam és óvatosan a nyakába ugrottam. - De ugye nem fogsz majd engem elhanyagolni? - kérdeztem tetetett durcásan.

- Jaj... Persze hogy nem! - mondta kacagva Natie. - Mindig is te leszel a kedvenc unokahúgom!

- Ennek igazán örülök!

Miután eléggé kibeszéltük magunkat, megbeszéltük hogy hétvégén el kéne menni nagyszüleimékhez, elmondani nekik is a jó hírt.

Nem szívesen megyek hozzájuk... Ők se szeretnek engem, én se őket, de anya és Natalie kedvéért belementem.

Ezek után a délután további része is elég jól telt. Jó pár kisebb esetben segítettem anyának, még a vizitelésre is vele tarthattam... Még egy beteget is,aki a szívemhez nőtt - idős kis néni, pont olyan akit eltudok képzelni nagyimnak -, haza is kísértem... Persze Natie vitt el minket a mentőautóval.

Hazafelé már anyu vezetett, tudniillik apa szokta őt fuvarozni a kórházba, így most én viszem haza.

Otthon apa már csinált vacsit... Rántottát! Hát igen... Ez az egyetlen kaja amit el tud készíteni.

Vacsi után felmentem megtanulni, majd mosakodni.

Másnap túl korán keltem, de már nem volt kedvem visszaaludni. Felvettem a kedvenc csőgatyám és egy puha, fehér felsőt. Utána az asztalom elé ültem és újra megpróbálkoztam a ruha tervével.

Harmadikra sikerült! Nagyon szép lett, még ki is színeztem... Halványkék és lila színekben pompázott. A képet gondosan elraktam, majd most hogy tudtam, hogy hamarosan érkezni fog az unokatesóm babaruhákat kezdtem tervezni. Kettő sikerült és mindkettő nagyon aranyos lett.
Volt egy, ami kisfiúnak való, tele kisautókkal és egy kislánynak való kezes-lábas, ami citromsárga volt, rajta egy macival.

Elhatároztam, hogy suli után elmegyek anyagot vásárolni a ruhákhoz és megvarrom őket a szombati találkozóra. Még nem tudom milyen varrónő is vagyok, de Natie biztos örülni fog majd nekik.

Sokáig babrálhattam a rajzokkal, mert már hallottam, hogy anya tevékenykedik a konyhában, így lementem hozzá.

- Szia!

- Jó reggelt! Korán keltél.

- Igen... Nem tudtam aludni... Mindegy... Anya, ha nem baj, ma egy kicsit később jövök haza. Be akarok menni a városba.

- Jó... Felőlem mehetsz! De mikor mennél? Mert Denem át szeretne menni Mike-hoz... El tudnád vinni?

- Öhm... Úgy gondoltam, rögtön suli után, de akkor előbb elmegyek Denemért és elviszem Mike-hoz... Megveszem, amit akarok, majd utána hazahozom. Így jó lesz?

- Jó! És ha szabad tudnom mit szeretnél venni?

- Hát anyagot ruhához... - picit elpirultam, de folytattam. - Terveztem két babaruhát és szeretném megvarrni azokat Natie-éknak. Tudom, hogy nem lesz mestermű, de...

- Ugyan már, Kincsem! Natalie és John biztos nagyon fognak neki örülni.

- Remélem igazad lesz! De mostmár megyek... Thia még szerintem el akarja majd kérni a házimat.

- Jó! Szia!

- Szia! Szólj majd légyszi Denemnek a délutánról!

- Rendben!

Bepattantam a kocsimba. Egy kis Opel Astra. Most kaptam két hete a szülinapomra. Bár már használt volt, rögtön beleszerettem.

Miután beálltam a parkolóba, Thia már ott is volt a háziért. Jól sejtettem!



És egy kis ajándék:

Így képzelem a fiú babaruhát!

Így képzelem a lány babaruhát!

És így az 'álom-ruhát'!

Csak a mell alatti szalagok lilák :D

Mira II

Otthon gyorsan megtanultam és az öcsémnek is segítettem, majd felhívtam Mike-ot.

- Szia! Na, mi van?


- Cső! Mi lenne? Szarul vagyok! Szerintem a héten nem megyek... Eléggé fáj a gyomrom.

- Aha, persze! Mike, én tudom, hogy a gyomor egyenlő nálad jelen pillanatban a szíveddel... Amit most éppen pihentetni kell a szerelmi bánat miatt - szinte úgy mondtam neki, mint egy öt éves.

- Túl jól ismersz, Mira! - mondta nekem mosollyal a hangjában.

- Persze, hisz olyan vagy nekem, mint a bátyám... Thia pedig mint a nővérem.


- Kösz szépen, kicsi Mi!

- Nincs mit, nagy Mi!


Erre persze kitört mindkettőnkből a röhögés.

- Szóval akkor csak a jövőhéten jössz?

- Igen - felelte hangjában fájdalommal.

- Akkor pihend ki jól magadat! Majd még dumálunk! Szia!

-Oké... Szia!

Miután leraktam, öcsém elvonult gépezni, azon keresztül játszott Mike-kal. Én pedig elvonultam a konyhába kaját készíteni.

Ma apa és anya is későn ér haza. Bolognai spagettit csináltam, az a család kedvence. Danemmel megkajoltunk, majd őt elküldtem aludni. Én még fel voltam, hogy az új hobbimnak áldozzak. Ez abból állt, hogy zene szövegeket próbáltam írni. Nem igazán vagyok túl jó benne, de megpróbálni senkinek nem okoz kárt.

Kábé öt perc után rá kellett jönnöm, hogy semmi tehetségem nincs ehhez. Akárcsak a sportokhoz. Összegyűrtem a papírt, amin szörnyű művem volt, és kidobtam a kis kukámba. Pont akkor hallottam meg, hogy megérkeztek anyuék.

Öcsém már aludt, biztos elfáradt. Szegénynek korán kellett kelni az edzés miatt! Bezzeg ő jó a sportokban!

Leértem a nappaliba, ahol a szüleim már a vacsijukat fogyasztották, tévénézés közben.

- Szia Kicsim! Köszi a vacsit! - mondta anya, mihelyst meglátott.

- Igen, nagyon finom lett! - mondta apa, miután lenyelte a szájában levő adagot.

- Kösz!

- Figyelj Kicsim! Nincs kedved holnap bejönni hozzám? Natie is bent lesz!

- De persze! Már hiányzik a kórház és Natie is. Az esküvő óta nem is találkoztam vele.

- Jó, akkor holnap!

- Rendben, de mostmár megyek aludni! Jó éjt!

- Jó éjt! - mondta apa és anya egyszerre.

Felmentem a szobámba, összeszedtem a cuccom, és lefekvés előtt elmentem lefürödni. Levendulás sót raktam a vízbe. A levendula a kedvencem, az illata megnyugtat. Fél óráig áztattam magamat, utána meg már aludni mentem. Álmomban egy gyönyörű ruhával álmodtam!

Másnap reggel egész frissen ébredtem, összeszedtem magam és lementem a konyhába ahol már anyu tevékenykedett.

- Jó reggelt, Kicsim!
- Reggelt! Mikorra menjek be?

- Mikor végzel?

- Ma hat órám van... Szóval olyan fél 2 körül.

- Akkor gyere be kettőre!

- Oké.

Gyorsan megkajoltam és már indultam is suliba.

Első órám francia volt. Lini felelt belőle. Mindig is ámultam rajta, hogy mennyire ügyes. Persze, két évig élt Párizsban...

Óra után pedig bemutatta a folyosón álló tanulóknak, milyen ügyesen is tud franciázni Harryvel. Picit felfordult tőle gyomrom és hálát adtam Istennek, hogy ezt Mike nem látta...

Az óráink gyorsan teltek. Kémián sikerült hármasra felelnem. Nálam ez már elég kemény teljesítmény. Nem épp a kémia a kedvencem és erősségem. Hittan órám pedig elmaradt, így hamarabb mentem haza.

Mira I

Hétfő van. És áhítat az első órám, majd elalszom. A tanárnő mögött ülök pár sorral hátrébb. Barátnőm, Eveline - mindenkinek Lini - folyton szóval tart, így búcsút mondhatok a szunyókálásnak. Cynthia nem jött még meg, ahogy Mike sem, de valószínű, hogy a következő órára már jönnek, csak erre nem. Megértem őket! Jobb otthon tovább aludni, mint itt, a hideg templomban.

Most Lini épp arról áradozik,hogy milyen jól elvan az új pasijával, Harryvel. Harry egy évvel idősebb nálunk, viszont ő a suli szépfiúja. Hát igen, vallásos suli átka és egyben adománya. Kevés fiú, mind szép és okos, és ennek köszönhetően a legtöbb beképzelt is.

Lini egy kicsi termetű lány, akinek szép hosszú haja van: fekete, benne pár pink tinccsel. Hát igen, a kedvenc színei a pink és a fekete. Aranyos lány, szeret beszélgetni, avagy pletykálni, viszont nagyon megértő is tud lenni. Bár szereti a pinket, mégsem plázacica és meg kell hogy mondjam, nem is illenek össze Harryvel. A fiú túlságosan is flörtölős, már nálam is bepróbálkozott, de Lininek nem mondtam meg, nem akartam megbántani.

Következő óránk biológia. Nekem ez a kedvenc tárgyam. Szerencsére a tanárnőnk is nagyon aranyos és kedves. Erre az órára már persze Cynthia, azaz Thia is felbukkan Mike-kal együtt. Thia és Mike ikertesók, nem messze laknak tőlünk. Mindketten nagyon szeretik a sportokat, szép barna hajuk van pár sötétebb tinccsel.És mindkettőjüknek tengerkék szeme van. Mike jó haverja az öcsémnek, Danem-nek. Így tudtam meg, hogy Mike-nak tetszik Lini, persze ezt csak én tudom, még Thiának se mondtuk el.

Szegény Mike-ot sajnálom is, bár szerintem Harry és Lini kapcsolata nem lesz nagy életű. Mind a négyen egy padban ülünk: én legbelül mellettem Mike, majd Lini és Thia. A két testvér figyelmesen hallgatja Lini meséjét, amit én már a templomban hallottam, majd mikor a lényeghez ér, sajnálkozva fordulok Mick felé. Ő hirtelen felpattan és rosszullétre hivatkozva hazakéredzkezik.

Magamban eldöntöttem, hogy majd délután felhívom.

Pár pillanatig barátnőim felé tekintek, akik Mick furcsa távozását elemzik, majd a téma újra visszakanyarodik Harry-hez. Hagyom őket, inkább az órára figyelek.

Jah el is felejtettem rendesen bemutatkozni!

Én Mirella Alyson Wrath vagyok, de mindenki csak Mirának hív. Tizenhat éves vagyok és orvos szeretnék lenni. Angliában, Wight szigetén St. Helens-ben élek a családommal. Szeretem a biólógiát, és olvasni... Néha túlságosan is! Szeretem a szép ruhákat, de nem vagyok "boltkóros". Hosszú, hullámos hajam van, ami csokibarna, és zöldes szemem. Százhatvanöt centiméter magas vagyok. Nem tartom magam különösebben szép lánynak. Nem vagyok jó sportokban, pláne nem labdajátékokban.

Sokat szoktam rajzolni is, bár az öcsém sokkal ügyesebb. Igen van egy öcsém, Danem Philip Wrath. Ő tíz éves és sokszor szokott megsérülni. Ilyenkor én, vagy anya látjuk el a sebeit.

Édesanyám, Carol Dora Johans Wrath, ötvenegy éves, doktornő, sokszor vagyok bent vele a kórházban és gyakorolok, segítek. Már kezdő ápolói szinten vagyok!

Apukánk, Daniel Matt Wrath, ötvenhárom éves, kőműves, ács és asztalos egyben. De nagyon ért a számítógépekhez is. Apának nem ismertük a szüleit testvéremmel, mivel már apát is későn vállalták és így minket már nem tudtak megismerni.

Anya szülei még élnek, és anyának van egy öccse is,John Adam Johans, harminckilenc éves, aki most vette nemrég feleségül a barátnőjét, Nataliát, aki harmincöt éves. Johnny rendőr, míg Natalia mentőslány, anya egyik mentorának a lánya. Nekem nagyon jó barátnőm. Neki mindent elmondok, olyat is amit még anyának se merek elmondani. Ő a legjobb barátnőm, de persze Linit és Thiát is imádom.

Az óráim lassan teltek, angolon dolgozatot írtunk, míg francián én feleltem.

Órák után elfurikáztam öcsémért és elhoztam a napköziből, majd hazamentünk.