Mira VI

Hallottam, amint anyám felsikít és az öcsém szintén felordít... A fék csikorgását, ahogy apám próbálja visszanyerni a kocsi felett az uralmát... És éreztem, hogy öcsém megszorítja a kezemet.

Már én is sikítok, sőt sikít az egész családom, majd egy hatalmas csattanás... A kocsi abbahagyta a pörgést... Nekicsapódott egy fának, minek következtében üvegszilánkok kezdtek el repülni... Majd csönd, és engem bekebelezett a sötétség...

Csönd és sötétség, majd újból a csönd... Lassan nyitottam ki a szememet... Nem kellett volna...

Minden csupa vér volt, felfordult tőle a, már amúgy is kavargó, gyomrom. Az öcsém még mindig a kezemet fogta... Tele voltunk karcolásokkal, körülöttünk mindenhol üvegszilánkok...

Szüleim arca hófehér... Mellkasuk nem mozdul. Szemeimet könnyek lepték el. Tudtam, ők már... Meghaltak.

Fejemet amennyire csak tudtam visszafordítottam öcsém felé.

Szeme résnyire nyitva, akárcsak a szája.

- Mi... Ra - suttogja a lehető leghalkabban.

- Sss... Ne félj... - próbálom nyugtatni halkan, de kitört belőlem a a zokogás.

- Ne ... Sírj! - suttogja, majd szemeit lehunyja, száját becsukja és... Nem mozdul a mellkasa...

- Ne... Ne... Ne tedd ezt! - amennyire csak tőlem telik kiabálni próbálok, de hangom így is csak suttogásnak hat. Teljesen kétségbe estem és amennyire tudtam megráztam a vállát. -Denem... Denem... Hallasz? Ne tedd ezt! Ébredj! - hangom egyre csak erősödik, könnyeim az arcomon már patakzanak, viszont ő meg sem moccan.

- Ne! - sikítok fel fájdalmamban, és csak sírok... Sírok és sírok, mígnem szirénázást nem hallok... Majd újra a sötétség birodalmában találom magamat...

Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy 'hol vagyok?' nem tudnék rá válaszolni... Bárhol is vagyok, csak ülök és nem érzek semmi testi, csak a családom elvesztése iránt érzett lelki, fájdalmamat.

A sötétség teljesen körülölel... Nem látok semmit... Nem is hallok... Csak érzem, hogy patakzanak a könnyeim.

Felejteni próbálok, de nem megy... Minnél jobban próbálkozom, annál élesebben rémlenek fel a baleset képei... Szörnyű átélni újra... Mindent... Több szemszögből...

Az út épp egy sűrű erdőn vezetett keresztül... Amikor egy-egy elágazáshoz értünk... Nekünk volt elsőbbségünk... Amit viszont egy jobbról jövő autó nem adott meg... A kocsi pont anya és Denem oldalába csapódott... Majd a fának...

Nem tudom, hogy mióta ülhettem ott a sötétségben, már kezdtek alábbhagyni könnyeim, mikor hirtelen két fényes ajtó tűnt fel.

Az egyikben magamat látom: csövekkel, monitorokkal, csukott szemekkel. Mellettem a kisszéken Natie ül... Kezemet szorongatja és sír. John is sír, amolyan férfiasan, közben pedig vagy Natalie hátát simogatja, vagy az én arcomat.

A másik ajtóban a családom áll... Sérülések nélkül, hófehér ruhában, ami szinte összeolvad bőrük színével.

Minden erőmet összeszedve áhítattal rohanok szüleim és öcsém felé. Ekkor a másik ajtóból hangos csipogás jelzi, hogy lassul a szívem. Még közelebb lépek az ajtóhoz, mire a másik ajtóban nőverek és orvosok rohannak be testemhez és pár nővér Natie-t és Johnnyt kezdi kifelé tolni.
Mire még egyet lépek előre, a másik ajtóban lévő szobában megáll a szívem és az orvosok már hozzák is a defibrillátort és rögtön a mellkasomra helyezik... Ekkor ordít rám Denem:

- Azonnal menj a másik ajtóhoz!

- Én... Nem... - nyögöm sírva, miközben Natalie zokogását figyelem. A hasa láthatóan már gömbölyű volt.Egy pillanatra ledöbbentem

"Mégis mióta vagyok itt ...?" - akartam kérdezni, hisz tisztán emlékeztem, hogy amikor a baleset történt még csak két hónapos volt.

- Menj vissza és megtudod! -kiáltotta öcsém. Haboztam, miközben odaát már épp harmadszor ütöttek ki.

Újra családom felé pillantottam, és mintha csak Denem olvasott volna a gondolataimba ezt mondta:

- Ne félts minket! Megleszünk, de neked viszont élned kell!

Most sokkal inkább tűnt bátynak, mintsem öcsémnek, így hallgattam rá és egy hatalmas ugrással a másik ajtóhoz léptem. Szüleim és Denem csak boldogan mosolyogtak.

- Találkozunk még? - kiáltottam vissza.

- Valamikor biztosan! - mosolygott rám szelíden édesanyám. - De most menj!

- Hiányozni fogtok! - kiáltottam vissza neki a küszöböt átlépve, és újra megindultak a könnyeim...