Mira XVI

A bál hallatán ők is belelkesültek. Sokszor pillantottam az asztaluk felé, Lenna és Penny valószínűleg a bálról és a vásárlásról beszéltek, mert Taylor elég mártír arcot vágott. Nevetnem kellett rajta, de sikerült csak egy halk kuncogásra visszafogni, tanulva az előző alkalomból.
Olaszon Chis segített nekem, hogy legalább nagyjából értsem, miről is van szó.
Az óra után a parkolóban körém sereglett az egész Wyclif-család.
- Sonny! - kiabálta Lenna.
- Igen? - fordultam felé.
- Most hazamész a kocsiddal, mi pedig utánad megyünk Kevinnel. Aztán megyünk az árvaházhoz, ott felvesszük anyát és Yasmine-t. Penny, Taylor és Chris pedig a plázánál várnak majd ránk - hadarta végig egyetlen levegővétellel.
- Uhh, Lenna... Ez felér egy kész haditervvel - kacagtam.
- Hát én szóltam - nevetett hangosan Taylor.
- Lenna, ez így nem jó - durcizott Penny.
- Miért? - hökkent meg Lenna.
- Mert Sonny megígérte, hogy délután elmondja miért nem tesizett!
- Nem nagy sztori... Most is elmondhatom - vágtam közbe.
- Szóval miért? - érdeklődött Penny.
- Szeptemberben, a szülinapom után volt egy autóbalesetem, és három hónapig kómában voltam. Tesiznem nem szabad, olaszból meg lemaradtam, így Chris korrepetál - magyaráztam.
- Úgyhogy, nagyon sajnálom - mondta Penny és Lenna szomorúan. A fiúk arca fájdalmas grimaszba váltott.
- Sebaj! - Legyintettem. - De mostmár menjünk, különben estére sem érünk haza!
- Nehogy azt mondd, hogy te is vásárlásmániás vagy! - szólt hozzám először Kevin.
- Nem, viszont múlthét pénteken Taylor elmondta, milyenek a lányok - nevettem fejemmel Penny és Lenna felé biccentve.
- Értem - bólintott. - Akkor indulás! Sok sikert, Tay! - veregette hátba Kevin Taylort.
Gyorsan hazaszáguldottam . Bementem, ledobtam a tatyóm, és már szálltam is be Kevin és Lenna mellé.
- Látom, szereted a sebességet! - kuncogott Lenna. Kevin csak mosolygott.
- Nagyjából - mosolyodtam el én is.
Gyorsan az árvaházhoz értünk Az ajtó előtt már várt ránk Dorinda, Yasmine és gondolom Lennáék anyukája.
Amint kiszálltam a kocsiból, Yasmine már szaladt is felém és a nyakamba ugrott. Készségesen vettem föl az ölembe.
- Szia Yasmine! - köszntem, de arra abszolút nem számítottam, hogy választ is kapok.
- Szia! - Yasmine szinte a fülembe suttogva köszönt nekem. Valószínű, hogy a többiek nem is hallották.
Yasmine-nel a karomban odasétáltam Dorinda elé.
- Remélem nem baj... - kezdtem tétován.
- Persze, hogy nem! - mosolyodott el. - Menjetek csak!
- Jó napot! Lyson O'Neil vagyok - fordultam Lenna anyukája felé.
- Szervusz! Amelya Perry Wyclif - mosolygott rám kedvesen. - Kérlek tegezz nyugodtan.
- Rendben. Köszönöm - viszonoztam a mosolyát.
---
A plázához érve Taylor "nyakában" már öt szatyor lógott. Chris jött felém, de mielőtt odaért volna hozzám, Yasmine már újra a nyakamban csüngött.
Az egész vásárlás alatt vagy a nyakamban lógott, vagy a kezemet fogta. Bármit szeretett volna, csak az én fülembe suttogott.
A két lány rengeteg ruhát próbáltatott fel velem. Yasmine a próbafülkébe is velem tartott. Segített olykor felhúzni a cipzárakat.
A fiúkra maradt a cipekedés.
Amelya Yasmine-nek nézett ruhákat, a kislány pedig vagy vele, vagy velem volt hajlandó felpróbálni azokat. Engem is egészen meglepett, hogy milyen közel került hozzám pár nap alatt. Kicsit Denemre emlékeztetett és ez fájt. Valami kiülhetett az arcomra, Amelya ugyanis aggódva pillantott rám.
- Lyson, minden rendben? - kérdezte, mire szinte mindenki mellettem termett és ők is riadtan figyeltek.
- Persze, semmi bajom.
- Olyan volt, mintha fájna valamid - anyáskodott. És ez megint csak fájt. Amelya úgy tűnt, mintha anyu lenne. Ő is mindig azonnal észrevette, ha valami bajom volt.
- Csak fáj a lábam - hazudtam a legegyszerűbbet, ami eszembe jutott.
- Mi van, kiscsaj, csak nem kifárasztott a vásárlás? - röhögte Taylor és csatlakozott hozzá a másik két fiú is.
- Csak a baleset óta szokott fájni, ha megerőltetem - feleltem kissé gunyoros hangnemben, mire rögtön abbahagyták a nevetést.
- Ó, bocsánat - mentegetőzött Taylor.
- Semmi baj!
- Milyen baleset? - csilingelte egy kis hangocska. Mindannyian a hátam mögött bújkáló Yasmine-re bámultak. Meglepte őket, hogy hangosan beszél. Még engem is, hisz idáig csak suttogott. Kábulatból ébredve válaszoltam.
- Mielőtt idejöttem volna, volt egy autóbalesetem.
- Akkor menjünk! Ne fájjon a lábad! - követelte aranyosan.
A többiekre néztem, akik boldogan mosolyogtak.
- Mehetünk! - válaszolták egyszerre.
Miután visszavittük Yasmine-t, engem is hazaszállítottak.