Mira VIII

Harmincegyedikén este hét körül átjöttek Thiáék. Táncolni bár nem tudtam velük, de így is remekül szórakoztunk. Éjfélkor Natie és Johnny, meg Mike és Lini egy-egy csókkal köszöntötték egymást. Thiával ezt kuncogva néztük végig. Egészen hajnali ötig fenn voltunk, majd lassan mindenkit elnyomott az álom.

Másnap sokáig aludtam, csak egyszer keltem fel fél órára, hogy elbúcsúzzam Liniéktől.

Az újévi két hetet kihagytam a suliból, persze drága barátaim mindennap elhozták a házit, meg a legújabb pletykákat.

Nem vártam a sulit, nem akartam a középpontban lenni.

Mikor eljött az idő, hogy suliba kell járnom, Johnny minden nap oda-vissza fuvarozott.

Februárban csak az dobott fel, hogy akkor van Natie és Johnny szülinapja is.

A suliban minden úgy történt, ahogy gondoltam. Mindenki engem sajnált, rólam sugdolóztak. Egy pár tanár néha még kivételezett is velem, amit persze a legtöbben nem néztek jó szemmel. Natie-éknak nem is szívesen beszéltem ezekről. Lini, Mike és Thia mindig azzal bíztattak, hogy majd elmúlik ez is, de ahogy telt az idő, egyre rosszabb lett.

Natie egyre többször aggódott, hogy nem sírtam ki magam eléggé. Már a temetésen sem ejtettem egyetlen csepp könnyet sem. Természetesen nagyszüleim ezt szóvá is tették, egy órán át ordítoztak velem, mikor is Johnny kiállt mellettem, és szépen összeveszett a szüleivel.

Mondanom sem kell, nagyapámék teljesen kikeltek magukból, mivel hogy most veszítették el a lányukat, a vejüket és az unokájukat, most miattam még a fiukat és a családját is elveszem tőlük. Nem szóltam semmit, csak kisétáltam a házból.

Ez volt egy hónapja, de most Johnny szülinapja van, így van egy kis esélye, hogy meglátogatnak minket, azaz őket. És nem engem.

Natie tortát csinált, meg még pár finom falatot.

Délután sem érkeztek meg, végülis estefelé, mikor fürödni mentem volna, csöngött a telefon.

Egyszerre vettük fel Johnnal, csak egy másik készüléket. Tudjátok hogy van ez?

Nem akartam hallgatózni, de mikor meghallottam a nevem, még egy kicsit belehallgattam.

Nos, nem részletezném, a lényege: ugyanaz volt, mint legutóbb, csak most említettek még valakit, aki nagyszüleim szerint miattam hagyta el a családot. John végig engem védett, miszerint én semmit se csinálhattam, hisz csak másfél hónapos voltam!

Persze, hogy kiakadtam, de azért még óvatosan letettem a készüléket. Zuhanyozás helyett a kádat választottam és levendulás fürdősót szórtam bele, hogy megnyugtasson.

Míg magamat áztattam, végig azon tűnődtem, hogy vajon mi történhetett másfél hónapos koromban, de nem jutottam semmire sem.

De egy új és fontos meghatározás született bennem: minnél hamarabb el kell költöznöm innen, sőt, szívem szerint Angliát is itt hagynám, és Amerikába mennék, olyan helyre, ahol keveset süt a nap. Az esőt sokkal jobban szeretem.

Szombaton az ebéd után Natie és John tévét néztek, és nem tűntek túl boldognak. Nem csoda, hisz mostanában alig beszélek velük, többnyire a szobámban gubbasztok.

Mikor látták, hogy velük megyek a nappaliba, szerintem már sejtették, hogy valami fontosat szeretnék mondani. Először halvány mosoly volt rajtuk, majd komoly arcot öltöttek. Csendben várták, hogy elkezdjem.

- Tegnap délután hazamentem! - kezdtem, mire arcukon fájdalom suhant át. - Furcsa volt ott lenni. De bárhol lennem, akár itt is, furcsa. - Kérdőn néztek rám. - Nem mintha nem szeretnék itt lenni, de mindenhol, minden rájuk emlékeztet. A suliban mindenki, minden tanár és diák engem szán. Ez nagyon zavaró és már nem bírom tovább!

A végét majdnem elsírtam, de tartottam magam az ígéretemhez. John csak átölelte Natiet, így sejtettem, Natie fog beszélni, nagybátyám pedig mindenben támogatja.