Mira X.

- Nem… Vagyis zavar, hogy nem tudtam erről. De nem vagyok dühös, valamilyen szinten megértem - feleltem nyugodtan.

Mondatom befejeztével Natalie és Johnny halkan, megkönnyebbülten felsóhajtott. Megnyugodtak.

Így megkértem őket, hogy meséljenek a nővéremről, de persze csak Johnny mesélt.

Megtudtam róla, hogy szeretett vásárolni, kedves volt, de tudott elég goromba is lenni. Szőke haja volt barna szemekkel. Elég jó tanuló volt, de a fizikát gyűlölte, ahogy én is. De ami igazán meglepett, hogy egy napon van a szülinapunk!

- És miért utálnak engem a nagyiék? - kérdeztem meg végül.

- Hát… Ők egészen a mai napig azt állítják, hogy te üldözted el őt - felelte zavartan John.

- Mi?! De hisz most mondtad, hogy kábé másfél hónapos voltam, amikor elszökött!

- Igen, ez így van! De a nagyszüleidék nem látják be, hogy ők üldözték el, hanem hogy túl féltékeny volt rád és ezért öngyilkosságot követett el… Miattad - mondta az elején dühösen majd a vége felé egyre szomorúbban.

- De hisz ez hülyeség! - keltem ki magamból, majd gyorsan észhez is tértem. - Sajnálom!

- Semmi baj! Teljesen igazad van. A nővéred imádott téged! - mosolygott rám szelíden nagybátyám. - Mindent megkérdeztél, amit akartál?

- Igen… Öhm… Inkább arról szeretnék beszélgetni, hogy mi lesz most… - kezdtem akadozva.

- Az irataid érdekelnek? - kérdezte mosolyogva Natie.

- Igen. És a ház! – lelkesedtem be.

Natie csak mosolygott, míg férje kiment a szobából, majd pár perc múlva egy mappával a kezében tért vissza.

- Tessék! Minden iratod benne van. Mikor akarsz menni?

- Jövőhét pénteken. Még el kell búcsúznom a többiektől is.

- Rendben van, akkor hétfőn felhívom az ottani iskolát, hogy a következő hétfőn már kezdenél. Így jó lesz?

- Igen, persze! A hétvégén lesz elég időm rendezkedni. Nagyon köszönöm!

- Örölünk, hogy segíthetünk! De azért hiányozni fogsz! - mondta Natalie, miközben már meg is ölelt.

- Jaj, Natie! Nyugi, csak egy hét múlva megyek, addig itt leszek neked.

- Tudom, már csak egy hét - sóhajtotta.

- Hidd el, fogom tartani veletek a kapcsolatot! Amúgy meg mindenképpen találkoznom kell az unokatesóimmal! - nevettem el magam.

Miután eléggé kibeszéltük magunkat, addigra már kilenc óra is elmúlt. Még megnéztünk egy filmet, majd elmentünk aludni. Még mielőtt elaludtam volna elhatároztam, hogy holnap áthívom Thiáékat és elmondok nekik mindent. Ez volt az egyik elhatározásom, a másik pedig hogy az új nevemet csak az utazás napján fogom megnézni. Ezek után sikeresen elaludtam.

Álmomban hallottam egy hangot, ami azt mondta, hogy: "Jól döntöttél!". Nem tartozott hozzá arc, és a hang is torz volt, így nem ismertem fel.

Másnap elég későn, tizenegykor keltem. Délre már egészen magamhoz tértem, így felhívtam Thiáékat és Linit is. Háromra jönnek.

Nem sokkal három után egyszerre érkeztek meg. Behívtam őket a nappaliba; beszélgettünk egy kicsit majd moziztunk. A filmre nem is figyeltem, csak azon gondolkodtam, hogy hogyan mondjam meg nekik. Valószínűleg észrevették figyelmetlenségemet, ugyanis kérdő tekintettel néztek rám.

Nagy levegőt vettem, majd gyorsan eldaráltam.

- Jövőhét pénteken átköltözöm Amerikába… Új névvel. - A hatás nem maradt el.

- Mi?! - kiáltották mindhárman egyszerre.

- Nem bírok itt élni! Minden rájuk emlékezetet… Mindenki tudja, mi történt velem… Ha az utcán végigmegyek, mindenki szánakozva néz rám… Eléggé idegölő! - keltem ki, a végére már majdnem sírtam.

- De nem mehetsz… És mégis mi ez a hülyeség az új névvel?! - akadt ki Lini is. Mielőtt megszólalhattam volna, Mike közbevágott.

- Kezdjük az elején! És normálisan, szépen, lassan mindent elmondasz! - mondta nyugodtan. Mégis egy kis él az ő hangjában is megtalálható volt.

Nagyot sóhajtottam, majd szépen elkezdtem mindent elmagyarázni nekik, de kihagytam a történetből a nagy családi titkot… Elég lesz nekik ennyi is egyszerre.

Mondandóm végére eléggé szomorúak voltak, de láttam a szemükben a megértést.

- Tényleg muszáj elmenned? - kérdezte végül Lini.

- Igen.

- De ugye meg fogsz látogatni minket? - kérdezte pityergős hangon Thia.

- Persze! - feleltem boldogan, hisz tudtam most már nem lesz semmi baj.

- És telefonálsz és e-mailezel is! - szólított fel Mike katonásan.

- Igenis! - vágtam rá, és vigyázz-állásba vágtam magam.

Ezen persze jót nevettünk, így a hangulat is feloldódott. Még megnéztünk egy vígjátékot, majd már menniük is kellett haza.

Miután elmentek mindent elmeséltem nagybátyáméknak, akik örültek, hogy barátaim ilyen jól fogadták a hírt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni, hisz holnap kezdődik az utolsó hetem a St. Helens gimnáziumban.



A reggelem ugyanúgy telt, ahogy a többi is. Annyi kivétellel, hogy barátaim szomorúan kísértek el az igazgatóiba. Az igazgató már-már szánakozó fájdalmas pillantással adta oda a kiiratkozáshoz szükséges papírokat, amit alá kell íratnom Johnnal majd visszahozni.

A hétfőm gyorsan eltelt, ahogy a többi napom is a héten.

Kedden délután visszavittem a papírokat és szerdán már az egész iskola a költözésemről szóló hírektől visszhangzott. Lini, Thia és Mike folyamatosan velem voltak, mindig másról beszéltünk. Nem hoztuk szóba a költözésem, csak ha a többiek is épp azt beszélték ki. Ilyenkor barátaim rögtön a védelmemre keltek.

Az iskolában töltött óráim után mindennap együtt lógtunk. Vagy moziba mentünk, vagy vásárolni, vagy pedig csak szimplán sétálgatni. Jól éreztem magamat.

John és Natalie is folyton a kedvemben akartak járni és megígértették velem mindennap, hogyha odaát valamire is szükségem van, rögtön szóljak nekik.

Péntek reggel azzal a tudattal keltem, hogy ma, suli után, költözöm.

Reggelire palacsinta volt, Natie és Johnny eléggé letörtek voltak. Reggeli után a ház előtt már a barátaim vártak rám és megígérték nekem, hogy délután mindenképpen kikísérnek, akár akarom, akár nem.

A suliban is mindenki búcsúzkodott. A lányok pedig folyton mögöttem ácsorogtak, és várták, hogy mikor lesz már végül nekem mindez túl sok, és kezdek el sírni. De hiába várták, mert bár szomorú voltam, és ha akartam se sírtam volna, a magamnak tett ígéret miatt.

Suli után barátaim haza is vittek, otthon pedig pakolni kedztem a maradék dolgaimat. Natie is segített, de néha kiszaladt a szobámból, és ha jól sejtem, ilyenkor kint pityergett.

A gépem délután fél négykor indul, háromkor Liniék már a ház előtt vártak és velük együtt indultunk el.

Nem tartott sokáig kiérni a reptérre. A kocsival megállni viszont annál tovább, így a gép indulása előtt fél órával álltam csak oda a terminálomhoz. A felszállás öt perccel később már meg is kezdődött.

Az ellenőr pont az új útlevelemet vizsgálta, miközben én családom és barátaim felé fordultam vissza és úgy néztem, ahogy sírnak. Végül az ellenőr megszólítására fordultam vissza.

- Ms. O’Neil! Parancsoljon az iratai!

- Köszönöm.

Átvettem az irataimat és végre megnéztem az új nevemet:

„Lyson Cameron O’Neil”

Megmosolyogtam az új nevemet, mely az új életem kezdetét jelentette, majd felszálltam a gépre és elfoglaltam a helyemet, amely nem sokkal később már indult is.

- Viszlát St. Helens! Viszlát, Anglia és Mirella Alyson Wrath! Üdv Amerika és Lyson O’Neil!