Mira XIX

Örvénylett körülötte a levegő, a kezéből sziklák pattogtak, a föld pedig meg-megremegett a lábainál. Hihetetlen volt! Úgy éreztem, meg kellene ijednem, de inkább csak ámuldoztam a történéseken. Mindig is szerettem a természetfölöttit.

Viszont hirtelen eluralkodott rajtam a pánik, mikor az egyik valami felemelte az orrát, a levegőbe szimatolt, majd a szemei megakadtak rajtam. A nézésétől megremegtem.

A férfi kikerülte Lennát, és megindult felém. Erre már a Wyclif család is észrevett. Szemükben félelem és aggódás csillant, én pedig elkezdtem szaladni a férfi elől, de mivel magassarkú volt rajtam, sarka kitörött, és elkezdtem a föld felé zuhanni. Mielőtt azonban elérhettem volna, egy levegőhullám megtartott és a magasba emelt, de a férfi még a karom után kapott, megragadta és megrántotta, majd egy reccsenést hallottam.

A fájdalomtól felsikoltottam, ezzel egy időben a karomon lévő szorítás megenyhült. Zihálva néztem le a kezeimre. A karom erőtlenül lógott mellettem, a csuklóm vöröslött.

Pár méterre tőlem Chris épp azt a férfit tépte szét, aki megtámadott. Gyorsan körbenéztem, mi van a többiekkel. Amelya, Evan, Lenna és Penny egy tűzrakás mellett álltak, míg Taylor és Kevin a Chris által széttépett férfit pakolták a tűzre.

Lassan kezdtem a föld felé közeledni. Mihelyst a lábam a talajt érte, a többiek gyorsan mellettem termettek, de nem mertek, vagy nem tudtak megszólalni. Végül is Evan kezdett beszélni:

- Megnézhetem a karod? – kérdezte óvatosan.

Némán bólintottam, mire két viszonylag hideg kéz elkezdte a vállamat és a karomat tapogatni. Mikor a vállamhoz ért, halkan felszisszentem.

- Bocsánat – mondta halkan Evan.

- Semmi baj – suttogtam rekedten.

- Kiugrott a vállad, helyre kéne rakni, de előtte szerintem haza kellene mennünk – adott hangot véleményének.

- Rendben.

- Tudsz járni? – kérdezte Penny.

- Azt hiszem – mondtam, és próbáltam elindulni, de nem mozdultam. Sóhajtottam. – Nem fog menni.

Chris odasétált elém, majd az egyik kezét a lábhajlatomhoz, a másikat a hátamhoz tette és felemelt. Azt a kezemet, amelyik nem volt sérült, automatikusan a nyaka köré fontam, az arcomat a mellkasába fúrtam, s éreztem, ahogy elindulunk.

Hirtelen megremegtem és éreztem, ahogy pár csepp könnyem kicsordul. Stressz… A félelem most ért el a tudatomig és emiatt elsírtam magam.

Egyszer csak simogatást éreztem a hátamon. Felemeltem a fejemet és Amelyával találtam szemben magamat, majd szétnéztem, és ha nem lettem volna sokkos állapotban, lehet, hogy le is esett volna az állam.

Már a Wyclif család nappalijában voltunk. Én Chris ölében, aki a kanapén ült. Mellettünk egyik oldalt Amelya, a másik oldalt Penny ült. Előttünk Evan állt.

- Vissza kell rakni a helyére a válladat – mondta Amelya.

- Adok egy fájdalomcsillapítót. – Evan egy pillanatra eltűnt, majd hamarosan egy szem gyógyszerrel került elő.

- Köszönöm – feleltem, miután bevettem.

- Szorítsd a fogadat! – suttogta a fülembe Chris. A szeme ezüstösen csillogott.

Kábultan bólintottam, majd egy rántást éreztem. Hiába szorítottam a fogam, sikerült felsikkantanom.

- Kész – mondta Evan.

- Köszönöm – lihegtem, s próbáltam rá mosolyogni.

- Gondolom, kíváncsi vagy, mi történt, de előtte pihenned kéne! – Simogatta tovább a hátamat Amelya.

- Jó – suttogtam, s fejemet visszahajtottam Chris mellkasára. Még hallottam, hogy valaki kuncog, de hamar elnyomott az álom.

*-*

Egy ismeretlen ágyban ébredtem. Először megijedtem, hogy hol vagyok, majd mikor belenyilallt a fájdalom a vállamba, leperegtek előttem a tegnapi nap eseményei. Nagyot sóhajtottam.

- Jó reggelt! – Ugrált be Lenna.

- Helló!

- Hogy vagy? – Huppant le mellém.

- Fáj a vállam, de amúgy semmi bajom.

- Kész van a reggeli, gyere! – húzott ki az ágyból. Egy rózsaszín mackó és egy fehér top volt rajtam.

A konyhába leérve Amelya épp tányérokat vett elő, amit Penny hordott át az étkezőbe.

- Palacsintát sütöttem! Mivel kéred? – kérdezte kedvesen.

- Mézzel – vágtam rá. Ame meglepetten nézett rám. – Tudom, furcsa, és hogy nem sokan eszik mézzel, de jobban szeretem a juharsziruptól meg a többitől.

- Tudom… Csak Penny is kizárólag mézzel hajlandó a palacsintát megenni – mosolygott Amelya.

- Tényleg? – fordultam Penny felé.

- Aha – felelte ő.

- Akkor majd Penny mellé ülsz. – Lökdösött az ebédlőbe Lenna.

- Öhm… Oké – motyogtam.

Az étkezőben már ott volt Kevin, Chris és Taylor. Mind leültünk, majd mikor Evan is befutott, akkor kezdtünk el enni. Csöndben falatoztunk, felnézni sem mertem tányéromból. Miután leszedték az asztalt, újra összeültünk, és Evan fordult felém:

- Nos, hogy vagy? – kérdezte érdeklődve.

- Egész jól – feleltem. Ő egy pillanatra Ame felé fordult, aki egy aprót biccentett.

- Gondolom, kíváncsi vagy – szólalt meg Kevin.

- Azt hiszem, vagyis igen, az vagyok. De ha nem akarjátok elmondani, nem erőltetem. – Meglepődve néztek rám.

- Nem félsz tőlünk? – kérdezte Chris.

- Nem különösebben. Inkább azoktól, amik az erdőben voltak.

- És kíváncsi vagy, mik voltak? – kérdezte Evan, mire csak bólintottam.

- Élőhalottak… - felelte Kevin.

- Élőha… - suttogtam.

- Még mindig nem vagy kíváncsi, mik vagyunk?

- Ha elmondjátok… - motyogtam.

- Kyrák vagyunk, ha úgy tetszik halálistenek – mondta Lenna a tőle megszokott vidámsággal.

- Mik? – döbbentem le.

- Kyrák – ismételte Evan sokkal vészjóslóbban, mint a lánya.

- Ez mit jelent? – Próbáltam nyugodtan kérdezni, de a hangom megremegett.

- Gyorsak, erősek vagyunk. Jól hallunk. A bőrünk időnként hófehérré válik. Ugyanúgy fogyasztunk emberi ételt, de mi inkább az édes dolgokat részesítjük előnyben. Feladatunk elhunytak lelkeit átküldeni a másvilágra. Azoknak, akiknek eljött az ideje. Amelyik lélek nem jut át, az itt ragad, és belőlük lesznek az élőhalottak – magyarázta Evan.

- Van egy halállistánk – tette hozzá Taylor.

- És látjuk az emberek neveit, és hogy mennyi idejük van hátra – folytatta Kevin.

- A nevet? – kérdeztem két oktávval magasabb hangon.

- Igen, de a tiédet nem látjuk – próbált megnyugtatni Ame.

- És az baj?

- Pontosan nem tudjuk… Általában az embereknek látjuk a nevüket és az idejüket, az élőhalottaknak csak a nevüket. A többi Kyrának is látjuk a nevét, de azok nem kékek, hanem pirosak. De neked egyiket sem látjuk – magyarázta Lenna.

- És a halállista?

- Azon csak azoknak a neve szerepel, akit el kell vinnünk. Szándékosan nem ölünk, akkor a szemünk nem ezüstös lenne, hanem kanárisárga – válaszolta Ame.

- Félsz tőlünk? – kérdezte Chris.

- Nem – vágtam rá magabiztosan.

- Pedig kéne! – erősködött Chris. – Halálistenek vagyunk – hangsúlyozta.

- Nem félek! – makacskodtam.

- A legjobbat még nem is hallottad! – nevette el magát Taylor. – Vannak különleges képességeink!

Mira XVIII

A lányok másnap délután már ruhapróbára vittek hozzájuk. Amelya még az árvaházban volt, mikor megérkeztem, úgyhogy nagyon úgy tűnt, egyedül maradtam a két – mindenre elszánt - csajszival. Lenna szobája elé érve megálltunk, és Penny egy kendőt vett elő.

- És most bekötjük a szemed! – mondta.

- Mi? Minek? – sandítottam rá egyből valami rosszat sejtve.

- Hogy ne lásd, csak majd a bál estéjén! Viszont próbára szükség van, ezért a kendő – magyarázta Lenna.

- El sem hiszem, hogy belemegyek ebbe – nyavalyogtam, de közben engedelmesen becsuktam a szemem és tűrtem, hogy Penny bekösse a kendővel.

- Bízz bennünk! – kuncogott Lenna.

- Próbálok – motyogtam, miközben befelé vezettek.

- Ha akarod, felügyelhetjük, mit akarnak veled csinálni, igaz Chris? – röhögte valahonnan Taylor.

- Kifelé! – sikítottam egyszerre a lányokkal.

*-*

A bálig hátralévő délutánonként a lányok mindig próbákra cipeltek. Mikor felhoztam, hogy nekem dolgoznom kellene, akkor azt mondták, hogy Amelya elkért engem és Jasmine-t is. Engem a próbákra, Jasmine-t pedig a bálra. Természetesen mindkettőnket elengedett Dorinda.

A fiúk sokkal szerencsésebbek voltak, nekik nem kellett folyton próbálniuk. Ilyenkor persze rajtam – azaz rajtunk – nevettek.

*-*

A bál napján szinte hulla voltam, előtte való este nem is tudtam aludni, csak reggel öt körül jött álom a szememre. Délután egykor viszont már hangos dörömbölésre, kelletlenül szálltam ki az ágyból.

- Szia! – Vigyorgott az arcomba Lenna.

- Hát te? – kicsit morcosan kérdeztem vissza.

- Jöttelek téged a bálra kicicomázni.

- Minek? Van egy szép ruhám, elég az… Úgysincs párom – fintorogtam.

- Van, csak még nem tudsz róla – mosolygott Lenna. Komolyan mondom, ennek a lánynak az arcáról nem lehet letörölni a vigyort. De mit is mondott az imént?!

- Tessék? Ki? – kérdeztem, miután összeszedtem az államat a földről.

- Majd meglátod! Most pedig indíts zuhanyozni és hajat mosni! – adta ki a parancsot.

- Hajj… Igenis. – Vonultam el duzzogva a fürdőbe.

Gyorsnak nem mondhatnám, de viszonylag hamar lefürödtem. Lenna már a szobámban várt, mikor végeztem.

- Először manikűr, majd pedikűr, aztán felveszed a ruhád. Utána haj, smink – sorolta a rám váró megpróbáltatásokat.

- Uh… Muszáj? – nyavalyogtam.

- Igen – vágta rá határozottan, majd mikor nagy kelletlenül helyet foglaltam, már hozzá is látott a kezemhez, utána pedig a lábam jött. Végül mindegyik körmöm halványkék színben pompázott. A hajamat először beloknizta, majd feltűzte. Aztán a sminkem következett: a szememet először feketére húzta ki, majd sötétebb lilából világosabb lilába való füstös szemet készített nekem. A számra csak halvány rózsaszín szájfényt tett. Mikor kész lett, még rám adta a sötétkék magassarkúm is.

- Kész is vagy – mondta, majd a tükör felé fordított. El se hittem, hogy magamat látom benne.

- Tetszik?

- Nagyon… - feleltem lenyűgözve.

- Jó, akkor most én jövök. Csak szólok Penny-nek, hogy jöhet ő is.

Nem telt bele sok időbe, Penny már meg is érkezett. Ő is teljes díszben pompázott már, mint én, és gyönyörűen festett. Együttes erővel Lennából is hercegnőt faragtunk.

- Mi lesz a fiúkkal? – kérdeztem, mikor végeztünk Lennával.

- Hát… Felhívom őket és idejönnek értünk. Meg persze a te kísérőd is! – kuncogott Penny.

- És ki az? – kérdeztem kíváncsian.

- Majd meglátod! – nevettek mindketten izgatottságomat látva.

*-*

Hamarosan a fiúk is megérkeztek, egytől-egyig elegáns öltönyben. A lépcső aljánál sorakoztak fel, mi pedig a tetején. Penny ment le elsőnek. Lassan, könnyedén lépkedett le a lépcsőfokokon, majd mikor leért, Taylor rögtön eléállt.

- Penelopé Rin Randall! Megtisztelsz azzal, hogy elkísérhetlek a bálba? – kérdezte komolyan.

- Igen. – Nyújtotta a kezét Penny, Tay pedig megcsókolta.

Én közben kérdőn néztem Lenna felé.

- Ez az igazi neve. Mióta a családban van, azóta Penny – magyarázta Lenna, majd ő is elindult lefelé. Rá Kevin várt a lépcső aljánál.

- Lenna Alexia Gomez, elkísérhetlek a bálba?

- Még szép! – nevetett Lenna és a nyakába ugrott.

A többiek csak kuncogtak, s közben én is lassan elkezdtem lefelé lépkedni. Varázsütésre hagyták abba mind a nevetést, mikor leértem közéjük, Chris pedig elém állt. Meglepetten pislogtam rá.

- Lyson kisasszony, elkísérhetném kegyedet a bálba? – kérdezte, s közben meghajolt. Kuncogtam, de egy kicsit játékosra vettem a választ.

- Tudja, úrfi – s jól megnyomtam az utolsó szót, amin a többiek nevetni kezdtek –, én nem szoktam idegenekkel bálozgatni.

- Ó, bocsássa meg modortalanságomat. – Ment bele azonnal a játékba. - Christian James Drew Wyclif. És ön? – nézett mélyen a szemembe. Az övé ezüstösen csillogott.

- Mir… Akarom mondani, Lyson Cameron O’Neal. – Juj! Majdnem lebuktattam saját magam!

- Nos, most már mindketten tudjuk a másik nevét, így már nem lehetünk idegenek egymásnak. Így tehát elkísérhetem a bálba?

- Így természetesen igen – válaszoltam, és megfogtam felém nyújtott kezét.

*-*

Az iskolába érkezve mindenki minket bámult, mikor kiszálltunk a kocsiból a parkolóban. Majd egyszer csak hangos kiáltásra figyeltem fel.

- Sonny! – visította Jasmine Amelya és Evan mellől, majd elkezdett felém szaladni, és végül a nyakamba ugrott.

- Szia Jasmi! Nagyon aranyosan festesz – dicsértem meg.

- Köszi, te is. – Mosolygott, majd letettem.

A parkolóban lévők továbbra is mind a mi kis jelenetünket figyelték. Ahogy beléptünk a bálterembe is, minden szem ránk, illetve rám szegeződött. Hát igen, Chis Wyclif oldalán az új csaj! Az összes lány mérgesen és irigykedve nézett ránk.

De végül is jól szórakoztam a bálon. Peter, Alyssa és Flora is ott voltak, velük is egész jól elbeszélgettünk.

Egyszer csak feltűnt, hogy egyik Wyclifet se látom. Forgolódtam, de nem láttam őket. Még Jasmine-t se. Az órára néztem, ami fél tizenkettőt mutatott. Akkor már biztos visszavitték, hisz tizenegyre kellett visszamennie az árvaházba. De akkor is, hol vannak a többiek? Csak nem mentek el egy szó nélkül? Vagy megbántottam őket?

Gondoltam, megnézem a kocsijukat, mert ha az még itt áll, akkor neki kis itt kell lenniük valahol. Kiérve a parkolóba láttam, hogy még ugyanott van, ahová leparkoltuk érkezéskor.

Forgattam a fejem, hátha meglátom őket is, majd hirtelen az erdő felől zajokat hallottam, így elindultam arra. Egyre közelebb érve kiabálásokat és csattanásokra lehettem figyelmes. Pár métert haladtam az erdőben, mikor megláttam a zajok forrását. Szóhoz sem jutottam a döbbenettől…

Az egész Wyclif család verekedett egy másik csapattal, akiknek szemük kékeszölden világított. Nagyon gyorsan mozogtak, ruhájuk szakadt volt, és összesen heten voltak. Két nő és öt férfi. Én, ahol álltam, onnan is éreztem orrfacsaró szagukat.

Wyclifék egyelőre nem vettek észre, így olyanokat figyelhettem meg róluk, amikről addig még álmodni sem mertem volna. Azt leszámítva, hogy ők is iszonyatosan gyorsan harcoltak, Taylor egyik pillanatról a másikra, anélkül, hogy megmozdult volna, repítette el az egyik férfit, míg Lenna először puma volt, utána pedig sassá vált, majd újra pumává. De Chris volt mindnyájuk közül a legkülönlegesebb.

Mira XVII

A plázában töltött nap után a napok egész gyorsan teltek. Egyre jobb barátságba kerültem az összes Wyclif gyerekkel, még Kevinnel is sikerült összebarátkoznom, akiről kiderült, hogy nagyon jó a számítógépes, illetve Play Station-ös játékokban, így elég sokat játszottunk ketten együtt, persze volt, hogy a többiek is beszálltak.
Yasmine-t mindennap látogattam az árvaházban, még hétvégén is, amikor az időm csak engedte. Ő is egyre jobban megszerette a Wyclif családot, ezt bizonyította, hogy egyre többet beszélt is, aminek mindenki nagyon örült.
Penny és Lenna totál bezsongtak és mindig vásárolni akartak vinni, miután kijelentettem, hogy megyek a bálra. Párom ugyan nem volt, de Penny - ígéretéhez híven - segített megtanulni táncolni.
Amikor pedig a vásárlásról volt szó, elég sokszor Chris mentett ki, hogy gyakorolnunk kellene az olaszt, viszont még a tesi óra alatt lévő olaszóráimat sem hagyta abba, vagyis – hála neki – egyre jobban beszéltem a nyelvet. Valamint vele is elég jól kijöttünk, ahogy a családja többi tagjával is. Sokszor látogattam meg őket otthon is. Megismerkedtem Evannel, aki Chrisék apja volt. Nagyon kedves, fiatal férfi, maximum harminc-harmincöt éves lehet. Elég sokszor éreztem azt, mintha a családom lennének, és ilyenkor mindig hatalmas erővel tört rám a fájdalom. Azt hittem, nem mutatom jelét, legalábbis nagyon igyekeztem nem mutatni, viszont Amelya mindig észrevette, ha valami bajom volt.
Natie-t és Johnny-t is elég sokszor hívtam fel, vagy küldtem e-mailt nekik, hisz nagyon hiányoztak. Kaptam tőlük képet az unokatesóimról, amit azonnal kinyomtattam, bekereteztem és kiraktam a szobámba Natie és John képe mellé.
Elég sok kép sorakozott már a falamon, de Anyuék képét nem mertem kitenni, féltem, hogy összeomlok, ha minden percben látnom kell őket, miközben tudom, hogy soha többé nem lehetnek mellettem. Persze időnként azért elővettem a képüket és sokáig nézegettem, visszaidéztem a közös, szép emlékeket.
---
Már csak tíz nap volt hátra a bálig, de még mindig nem volt meg a ruhám és nem volt párom sem. De legalább táncolni már tudtam.
- Ez nem igaz! Nem lehet neked megfelelő ruhát találni! – kelt ki magából egyik délután Lenna, mikor a sokadik – általa gyönyörűnek vélt – ruhára mondtam azt, hogy szóba sem jöhet.
Nálunk ültünk a nappaliban. Már megszokás volt, hogy egyik délután nálam vagyunk, a másikon Lennáéknál.
- Nyugi! Csak lesz valahogy – próbáltam nyugtatni.
- Sonny! Így nem lesz elég időnk majd mindent összhangba hozni! – mondta picit mérgesen Penny.
- Lehet, hogy egyszerűbb lenne megvarrni AZT… - sóhajtottam halkan, azt hittem nem hallják meg.
- Mit? – kérdezték egyszerre.
- Pár hónappal ezelőtt álmodtam egy szép ruhával, aminek aztán megcsináltam a tervrajzát, csak időm nem volt már rá, hogy megvarrjam, mert utána volt a baleset – magyaráztam.
- Megvan még a rajz? – kérdezte izgatottan, csillogó szemekkel Lenna.
- Persze – bólintottam. - Fent van. Lehozzam?
- Aha.
Felrohantam és előhalásztam azt a dobozt, amiben a szüleim képe is volt, meg a rajzaim. Mihelyst megtaláltam a tervet az álomruhámról, már mentem is volna vissza, mikor megakadt azon a fényképen a szemem, amit utoljára csináltunk, még azon a szombaton nagyiméknál. Néztem a képet, megfigyeltem mindenki arckifejezését. Mindenki boldognak tűnt, csak az én mosolyom volt kicsit erőltetett, hisz aznap egyáltalán nem volt jó kedvem. Felidéztem az emlékeim, hogy milyen rossz előérzetem volt akkor, és ma már tudom is, hogy miért volt mindez.
Hirtelen kopogtak az ajtómon. Fogalmam sem volt, mióta ültem a szobában, de nyilván régóta, ha valaki utánam jött.
- Sonny? – dugta be a fejét Lenna az ajtón, mire én gyorsan visszaraktam a képet a dobozba, azt pedig bedugtam az ágy alá.
- Igen? – pillantottam rá.
- Megvan?
- Persze. Megyek már. – Halk és rekedt volt a hangom, a kép miatt a sírás határán álltam.
- Rendben. Lemegyek… Vagy megvárjalak? – kérdezte halkan. Mintha értetlenséget és tanácstalanságot láttam volna az arcán.
- Mehetünk – vágtam rá, és a rajzzal a kezemben felpattantam, majd Lennát magammal húzva elindultam lefelé.
- Na, megvan? – kérdezte rögtön Penny, amint leértünk.
- Persze – feleltem természetesen.
- Akkor mit csináltál fél óráig fent? – kérdezte a kanapén ülő fiúk közül Chris. Éppen csak felpillantott a tévé képernyőjéről, ahol a legújabb PlayStation-ös játékkal szórakoztak.
- Csak anya hívott, vele beszéltem. Bocs! – hazudtam gyorsan.
- Aha… - mondta kétkedve Chris. A többiek szintén kétkedve néztek rám. Tudtam, hogy egy szavamat sem hiszik el, de nem érdekelt.
- Na, mindegy, mutasd a képet! – parancsolt rám Penny, és evvel meg is szakította a pillanatnyi kínos csendet, ami beállt köztünk.
A kezébe adtam a rajzot a halványkék és lila színekben pompázó álomruhámról.
- De hisz ez gyönyörű! – ámuldozott ő és Lenna, majd felmutatta a képet a fiúknak is.
- Ügyesen rajzolsz – dicsért meg Chris.
- Köszi – mosolyogtam szelíden.
- Akkor most már megvan a te ruhád is – jelentette ki Lenna. Hitetlenkedve néztem rá.
- Hogyan? Hisz ezt még meg kellene varrni!
- Ne féltsd te a lányokat! – nevetett Kevin felpillantva a játékból, aho amúgy is éppen vesztésre állt.
- Ők fogják megvarrni, imádnak ruhákat készíteni. Főleg Penny – kuncogott Taylor.
- Taylor! – kiáltott rá Penny és Lenna egyszerre.
- Mi az, mit mondtam? – kérdezte zavartan.
- Semmit… - dadogta halkan Penny, mintha hirtelen megvilágosodott volna, hogy tényleg semmi sértő nem hagyta el a bátyja száját.
- Na, ugye! Csak azt meséltem el Sonny-nak, hogy mi a hobbitok! – felelte önelégülten Taylor.
- Tényleg meg tudjátok csinálni? – kérdeztem a lányoktól.
- Persze! – felelte lelkesen Lenna. - Hidd el, nagyon szép lesz! De előtte le kell vennünk a méreteidet! Hol egy szalag?
- Máris hozom – sóhajtottam. Sejtettem, hogy jó hosszú délután elé nézünk.
A nap hátralévő részében a lányok engem méricskéltek, a fiúk meg rajtam röhögtek, én meg fintorogtam… A lányok kicsit túlzásba estek…
Megbeszéltük azt is, hogy Yasmine-t is magunkkal visszük. Sőt! A lányok már meg is vették a ruhát neki, de nem mutatják meg senkinek.
Ezek után már csak a tanulás volt hátra, de szerencsére abban is segítettek nekem.

Mira XVI

A bál hallatán ők is belelkesültek. Sokszor pillantottam az asztaluk felé, Lenna és Penny valószínűleg a bálról és a vásárlásról beszéltek, mert Taylor elég mártír arcot vágott. Nevetnem kellett rajta, de sikerült csak egy halk kuncogásra visszafogni, tanulva az előző alkalomból.
Olaszon Chis segített nekem, hogy legalább nagyjából értsem, miről is van szó.
Az óra után a parkolóban körém sereglett az egész Wyclif-család.
- Sonny! - kiabálta Lenna.
- Igen? - fordultam felé.
- Most hazamész a kocsiddal, mi pedig utánad megyünk Kevinnel. Aztán megyünk az árvaházhoz, ott felvesszük anyát és Yasmine-t. Penny, Taylor és Chris pedig a plázánál várnak majd ránk - hadarta végig egyetlen levegővétellel.
- Uhh, Lenna... Ez felér egy kész haditervvel - kacagtam.
- Hát én szóltam - nevetett hangosan Taylor.
- Lenna, ez így nem jó - durcizott Penny.
- Miért? - hökkent meg Lenna.
- Mert Sonny megígérte, hogy délután elmondja miért nem tesizett!
- Nem nagy sztori... Most is elmondhatom - vágtam közbe.
- Szóval miért? - érdeklődött Penny.
- Szeptemberben, a szülinapom után volt egy autóbalesetem, és három hónapig kómában voltam. Tesiznem nem szabad, olaszból meg lemaradtam, így Chris korrepetál - magyaráztam.
- Úgyhogy, nagyon sajnálom - mondta Penny és Lenna szomorúan. A fiúk arca fájdalmas grimaszba váltott.
- Sebaj! - Legyintettem. - De mostmár menjünk, különben estére sem érünk haza!
- Nehogy azt mondd, hogy te is vásárlásmániás vagy! - szólt hozzám először Kevin.
- Nem, viszont múlthét pénteken Taylor elmondta, milyenek a lányok - nevettem fejemmel Penny és Lenna felé biccentve.
- Értem - bólintott. - Akkor indulás! Sok sikert, Tay! - veregette hátba Kevin Taylort.
Gyorsan hazaszáguldottam . Bementem, ledobtam a tatyóm, és már szálltam is be Kevin és Lenna mellé.
- Látom, szereted a sebességet! - kuncogott Lenna. Kevin csak mosolygott.
- Nagyjából - mosolyodtam el én is.
Gyorsan az árvaházhoz értünk Az ajtó előtt már várt ránk Dorinda, Yasmine és gondolom Lennáék anyukája.
Amint kiszálltam a kocsiból, Yasmine már szaladt is felém és a nyakamba ugrott. Készségesen vettem föl az ölembe.
- Szia Yasmine! - köszntem, de arra abszolút nem számítottam, hogy választ is kapok.
- Szia! - Yasmine szinte a fülembe suttogva köszönt nekem. Valószínű, hogy a többiek nem is hallották.
Yasmine-nel a karomban odasétáltam Dorinda elé.
- Remélem nem baj... - kezdtem tétován.
- Persze, hogy nem! - mosolyodott el. - Menjetek csak!
- Jó napot! Lyson O'Neil vagyok - fordultam Lenna anyukája felé.
- Szervusz! Amelya Perry Wyclif - mosolygott rám kedvesen. - Kérlek tegezz nyugodtan.
- Rendben. Köszönöm - viszonoztam a mosolyát.
---
A plázához érve Taylor "nyakában" már öt szatyor lógott. Chris jött felém, de mielőtt odaért volna hozzám, Yasmine már újra a nyakamban csüngött.
Az egész vásárlás alatt vagy a nyakamban lógott, vagy a kezemet fogta. Bármit szeretett volna, csak az én fülembe suttogott.
A két lány rengeteg ruhát próbáltatott fel velem. Yasmine a próbafülkébe is velem tartott. Segített olykor felhúzni a cipzárakat.
A fiúkra maradt a cipekedés.
Amelya Yasmine-nek nézett ruhákat, a kislány pedig vagy vele, vagy velem volt hajlandó felpróbálni azokat. Engem is egészen meglepett, hogy milyen közel került hozzám pár nap alatt. Kicsit Denemre emlékeztetett és ez fájt. Valami kiülhetett az arcomra, Amelya ugyanis aggódva pillantott rám.
- Lyson, minden rendben? - kérdezte, mire szinte mindenki mellettem termett és ők is riadtan figyeltek.
- Persze, semmi bajom.
- Olyan volt, mintha fájna valamid - anyáskodott. És ez megint csak fájt. Amelya úgy tűnt, mintha anyu lenne. Ő is mindig azonnal észrevette, ha valami bajom volt.
- Csak fáj a lábam - hazudtam a legegyszerűbbet, ami eszembe jutott.
- Mi van, kiscsaj, csak nem kifárasztott a vásárlás? - röhögte Taylor és csatlakozott hozzá a másik két fiú is.
- Csak a baleset óta szokott fájni, ha megerőltetem - feleltem kissé gunyoros hangnemben, mire rögtön abbahagyták a nevetést.
- Ó, bocsánat - mentegetőzött Taylor.
- Semmi baj!
- Milyen baleset? - csilingelte egy kis hangocska. Mindannyian a hátam mögött bújkáló Yasmine-re bámultak. Meglepte őket, hogy hangosan beszél. Még engem is, hisz idáig csak suttogott. Kábulatból ébredve válaszoltam.
- Mielőtt idejöttem volna, volt egy autóbalesetem.
- Akkor menjünk! Ne fájjon a lábad! - követelte aranyosan.
A többiekre néztem, akik boldogan mosolyogtak.
- Mehetünk! - válaszolták egyszerre.
Miután visszavittük Yasmine-t, engem is hazaszállítottak.

Blogdíj/ak!

1. Peter Facinelli alias Carlisle fan vagyok
2. Jól esik, ha nem felejtenek el
3. Balatonon nyaralok minden évben
4. Imádok álmodozni
5. Van egy hörcsögöm: Dögmag
6. A húgomnak is van egy hörcsöge: Mazsola
7. Szeretnék egyszer találkozni a Twilight szereplőivel

Küldöm:
Szil
Drusilla
Regina
Brigi
Klajcsiií
Vitti alias Pulmy
Isabella

Mira XV 2/2

Az egész osztály kigúvadó szemekkel bámult minket. Főleg engem… Hát igen, az a csaj , aki felolvasztotta a Wyclif-család jeges szívét. Őszintén örölök ennek, csak az bánt, hogy becsapom őket. Majd talán egyszer elmondom nekik a titkomat.
Mióta itt vagyok, sikerült sok mindenkivel megbarátkoznom… Alyssa, Flora és Peter már olyanok nekem, mint Thia, Lini és Mike.
A Wyclifek közül Pennyt, Lennat, Christ és Taylort ismerem jobban, Kevin-t még nem igazán. És ha minden igaz akkor az anyukájukkal ma fogok találkozni, és majd valamikor az apukájukkal is.
A lányok alig figyeltek órán, folyton arról faggattak, hogy milyen ruhát szeretnék, így nem tudtam kellőképp az anyagra figyelni. Mindenesetre a lányok kérdésére az álomombeli ruha jutott az eszembe, csakhogy azt megvarrni, túl sokáig tartana és amúgy is… Inkább veszek valami hasonlóan szépet.
Közben már feltűnt számomra, hogy már el is döntöttem, hogy menni akarok a bálba.
Matek végén a terem előtt Chris már várt ránk.
- Na, túlélted a lányokat? - kuncogta.
- Mondhatjuk… Egész kedvet kaptam ehhez a bálozáshoz…
- Tudtam, hogy sikerül meggyöznünk! - kiáltotta örömittasan Lenna.
- Megyünk tesire? - kérdezte Penny.
- Én nem megyek… - A lányok kérdő tekintetére folytattam: - Majd délután elmesélem, miért.
Ők csak bólintottak, majd elköszöntek és elindultak a tesi öltöző felé.
- Gyere velem! - fogta meg Chris a kezem és elkezdett maga után húzni.
- Hova megyünk?
- A könyvtárra gondoltam, ott könyebb lesz… De mehetünk máshova is …
- Nem! Ott jó lesz… Legalább jobban tudok majd ott összpontosítani… - motyogtam.
Az olasz tanulását a legelejétől kezdtük és viszonylag felfogtam az alapokat.
Utána pedig jött az ebédszünet. A menza előtt már Flo és Aly vártak rám, és mikor meglátták mellettem Christ, szó szerint leesett az álluk.
- Majd olaszon találkozunk! - köszönt el Chris és elindult a testvéreihez.
- Ez meg mi volt? Jártok? – kérdezte teljesen egyszerre Flo és Aly. A közben megérkező Peter csak mosolyogott rajtuk, velem együtt.
- Dehogy! Csak barátok vagyunk és együtt járunk olaszra. És mivel nekem nem megy, ő korrepetál.
- Persze... Ezért találkozol az egész családdal suli után - somolygott Aly.
- Hm?
- Jaj, Sonny, elindult már a pletyka. Mi is volt ma matekon? - kérdezte Flo.
- Ja, hogy az!... Menjünk enni és elmondom.
Vettem magamnak egy szendvicset, majd mikor leültem az asztalhoz, két kiváncsi szempár várt rám. Nevetve kezdtem bele a sztoriba.

Mira XV 1/2

- Nekem lyukas az ötödik órám. Akarod, hogy segítsek akkor?... Meg máskor is… Szóval korrepetáljalak? - kérdezte egy kicsit zavartan.
- Ó… Ez igazán kedves tőled, de nem kell magadat miattam fárasztanod! - feleltem, és éreztem, hogy újra bizsereg az arcom…
- Nem fáradtság - mosolyodott el, hozzáteszem szédítően.
- Akkor szívesen elfogadom a segítségedet!
Közben megérkeztünk a matekterem elé.
- Én most megyek… Beszélnem kell Penny-vel - szólalt meg.
- Nekem meg mennem kell be matekra - mosolyodtam el.
- A lányokkal van matekod? - lepődött meg.
Csak mosolyogva bólintottam és beléptem a terembe. Lenna rögtön felém kezdett repülni, míg Chris őt kikerülve elindult Penny-hez.
- Akkor ötödik órában Ly! - mondta még oda nekem.
- A Sonny-t jobban szeretem - szólaltam meg váratlanul. Inkább ez, mint a Ly! Brrr!
- Akkor Sonny - mosolyogott megint rám, a szeme pedig egy pillanatra ezüstösen csillant. Gyönyörű volt, mégis furcsa.
- Lyson! - kiáltotta Lenna mellőlem.
- Figyelj Lenna! Te is hívj nyugodtan Sonny-nak! - kértem. Jobb, ha elterjesztem ezt a becenevet.
- Oké, Sonny!
- És mit szeretnél?
- Nem jönnél el velem vásárolni?
- Nem szeretek vásárolni… - grimaszoltam.
- Légyszi… Jó lesz! - nézett rám nagy boci szemekkel.
- De nekem dolgoznom kell - próbáltam az utolsó mentsváram.
- Szerintem elvihetitek Yasmine-t is! Meg Dorinda úgyis elengedne! - szólt közbe Chris. Az oldalán Penny állt.
- Ezt hogy érted? - kérdezte tőle Penny.
- Sonny Yasmine másik nevelője - mosolygott a két lányra, majd végül rám. Megint elpirultam, pláne mikor a két lány megdöbbent szempárjával találkoztam.
- Ez szuper! Akkor hívjuk anyut is! - lelkesedett be Lenna. - Penny ugye te is jössz?
- Aha, kéne egy ruha a bálra.
- Bál lesz?! - ijedtem meg.
- Igen! - kezdett el Lenna tapsikolni. - Természetesen te is jössz, ugye?
- Nem hiszem - fanyalogtam. - Se ruhám, se párom, és még táncolni se tudok… - "És amúgy se szeretek ilyen helyekre járni." - tettem hozzá gondolatban.
- Ruhád akkor majd most lesz! - vágta rá Lenna.
- És ha akarod, akkor segítek meg tanulni táncolni… - szólalt meg Penny, talán egy kicsit bátortalanul. Egy kicsit meglepettem nézhettem rá, mert folytatta. - Tudom, goromba voltam, de, csak azért mert azt hittem, hogy el akarod csábítani Taylor-t!
- Eszembe se jutott! - vágtam rá. - Amúgy, köszi, a segítséget, de nem hiszem, hogy elmennék…
- A bál egy hónap múlva lesz! Nehogy azt hidd, hogy feladjuk! - mosolygott rám Lenna egy kicsit ijesztően, mégis tele barátsággal. Azt hiszem, nem fogom megúszni a bált…
- Hátha lesz addigra párod is! - lelkesedett be Penny is és elég érdekes módon méregette Christiant.
- Jól van… Jól van… Majd meglátjuk! Szia, Chris!
- Hm? - nézett rám az említett kérdőn, de két lány is furcsán nézett, s erre muszáj voltam elnevetni magam.
- Kezdődik az óra!
Erre mindhárman az órára kapták a tekintetük, majd vissza.
- Szia, Chris! - köszönt a két lány is.
- Sziasztok! - köszönt el és kiment. Szememmel végigkövettem mozdulatait.
- Nem ülsz mellénk? - pattogott már mellettem újra Lenna.
- Ha nem gond…
- Na, gyere! - kezdett el a terem vége felé húzni Penny és Lenna egyszerre.

Mira XIV.

Mira XIV.
Hazaérve ledobtam az iskola tatyómat, gyorsan átöltöztem és már mentem is az árvaházba.

Nagyon jól telt a délutánom, sok gyerekkel ismerkedtem meg, de a legtöbb időmet mégis Yasmine-nel töltöttem. Sokat olvastam neki, segítettem a házijában és rajzoltunk, de egyszer sem szólalt meg. Bármit mondtam neki, csak bólogatott, viszont összességében jól szórakoztunk, elég sokat mosolygott… Olyankor olyan volt, mint egy kisangyal.

Tudtam a napi programját, így, mikor fél kilenckor elindult felfele, vele mentem, s míg letusolt, kikerestem egy könyvet neki, esti mese gyanánt.

A szobába már pizsamájában érkezett, rögtön bemászott az ágyba. Én melléültem, ő pedig a kezével jelezte, hogy kezdhetem. A könyv közepénél járhattam, mikor már békésen aludt. Letettem a könyvet, megjelölve ott, ahol tartottunk és kisurrantam a szobából.

Mivel már javában elmúlt kilenc óra, gyorsan mentem köszönni az igazgatónőnek:

- Viszontlátásra!

- Ó… Egy pillanatra Lyson!

- Igen?

- Csak meg akartalak dicsérni. Tudod Yasmine a másik nevelőjén kívül még senkivel nem volt ilyen nyitott. Megbízik benned! - mosolygott rám kedvesen.

- Hát ez igazán remek! De ha most nem bánja mennék! Még van tanulnivalóm…

- Persze! De legközelebb hozd el azt is és majd segítek! És nyugodtan tegezz!

- Rendben… Köszönöm Dorinda!

- Igazán nincs mit! Jó éjt!

- Jó éjt!

Hazaérve rögtön a házimra vetettem magam. Szerencsére még csak az első napom volt, így nem volt sok házim, gyorsan végeztem vele és 11-kor már az ágyban is voltam.

Másnap reggel nem az ébresztőmre keltem, hanem a telefonom csengésére.

- Szia! Hol vagy? - kérdezte Alyssa. Én meg gyorsan az órámra pillantottam.

- B*sszus! Elaludtam… Kösz az ébresztést, Aly!

- Nincs mit, de siess!

- Oké!

Gyorsan kinyomtam a mobilt, magamra kapkodtam a ruháimat és már száguldottam is a suliba.

Az első órám földrajz volt, a teremben már mindenki benn volt – Taylor, Alyssa, Kevin és Christian -, de szerencsémre még épp a tanár előtt csusszantam be.

A tanár Chris mellé ültetett, nem igazán beszélgettünk, Aly viszont levelezett velem. A következő órán biológia volt. Itt egyik Wyclif-gyerek se volt jelen, ellenben három barátommal.

Ők bezzeg rögtön kifaggattak a tegnap történtekről. Ez után az órám után olaszom volt, de ez egyik barátoméval se egyezett, így ők csak elkísértek a teremhez.

Csak egy ismerős- legalábbis olyan, akinek a nevét is tudtam- volt a teremben. Ő pedig Christian Wyclif volt és, minő meglepetésre, csak mellette volt szabad hely, így automatikusan a padja felé indultam.

- Szia! Szabad?

- Szia! Nyugodtan! - felelte mosolyogva - Lennával találkoztál már?

- Öhm… Nem… Miért?

- Teljesen felpörögött! Sajnálja a tegnapit és el akar vinni kárpótlásul vásárolni!

- Öhm… Az jó - motyogtam halványan. Emlékszem mit mesélt róla Taylor, így kicsit megijedtem.

- És tényleg egyedül laksz? - terelte a témát padtársam.

- Igen.

- És mit dolgozol?

- Hát…

- Ha nem akarod, nem kell elmondanod… - mentegetőzött rögtön.

- Igazság szerint az árvaházban vagyok nevelő.

- Komolyan? Az anyám is ott dolgozik… - mosolygott.

- Hogy hívják anyudat? Hátha ismerem…

- Amelya Wyclif.

- Nem ismerős a neve… - gondolkodtam el - És neki ki a kis ’védence’?

- Yasmine Sander.

- Nem mondod? - kérdeztem egy kicsit hangosabb a kelleténél így sokan fordultak felénk - Bocsi… - motyogtam a többieknek.

- Talán ismered? - kuncogta Chris. Gondolom a reakcióm miatt.

- Én vagyok a másik nevelője! - mondtam büszkén kihúzva magam. Most rajta volt a meglepődés sora.

- Akkor te vagy az, aki tegnap megnevette és olvasott neki esti mesét? - kérdezte csodálkozva. Már majdnem egyfajta áhítattal.

- Igen, én - pirultam el. - Honnan tudod?

- Anya ma, miután beért, felhívott és elújságolta, hogy mi történt. Azt mondta, hogy nagyon mosolygós lett… - mosolygott.

- Ennek igazán örülök!

Befejeztük a beszélgetést, mert bejött a tanár és dolgozatot íratott. Megkért, hogy én is próbáljam meg, hogy fel tudja mérni a tudásomat.

Hát mit ne mondjak… Sz*r lett. Tudniillik én csak szeptembertől tanulom az olaszt, utána meg volt a baleset, úgyhogy nagyon lemaradtam.

- Na, hogy sikerült? - kérdezte óra végén Chris.

- Nem jól - sóhajtottam. - Semmit se tudtam… Kábé egy hónapnyi tudásom van…

- Hogyhogy? - lepődött meg.

"Ó,ó… Kényes téma… Na, mindegy…"

- Hát… Szeptemberben kezdtem, de a hónapnak a végén volt egy autóbalesetem és december végéig kómában voltam. - A történet másik felét kihagytam. Nem kell tudnia mit is éltem át valójában.

- Oh, sajnálom!Nem tudtam… És már jobban vagy? - kérdezte együttérzően.

- Aha… Máskülönben nem lehetnék itt - próbáltam viccesre venni a figurát.

- Igaz… És hogy történt? - kérdezte az elejét mosolyogva, majd a végét komorabban.

- Nem figyeltem oda és belém jöttek - mondtam a legegyszerűbb választ.

- És fogsz tesizni? Hanyadik órád is? - kérdezte. Várjunk csak… Honnan tudja?

- Öhm… Ötödik órám, és nem fogok. Honnan tudtad, hogy lesz ma tesim? - kérdeztem egy kicsit zavartan.

- Mikor földrajzon leveleztél Alyssával, akkor írtad neki - magyarázta zavartan.

- Leselkedtél? - kérdeztem tőle kacéran, de mégis megrovóan.

- Sajnálom - hajtotta le fejét, de a mosoly ott bujkált a szája sarkában.

- Nem baj… - motyogtam kicsit elpirulva. Mi van velem? Mostanában folyton elpirulok… Milyen lányos lettem…

Mira XIII.

Mira XIII.
- Ja, és ott vannak Wyclif-ék! - mondta Alyssa, és egy öttagú társaság felé mutatott…


Rögtön abba az irányba fordultam.

Azonnal felismertem Taylor-t és Kevin-t, meg matekról a két lányt. Taylor a szőkét ölelgette, Kevin pedig az enyhén vöröses szőkés barnát. De volt velük még egy fiú. Fekete haja az égnek meredezett és irtó szexisen nézett ki.

- Tudod, ők nem nagyon beszélgetnek magukon kívül mással… Olyan furák - mesélte Aly. - A nagydarab Taylor, a barátnője meg Penny Randall. Penny tesója Kevin, mellette ül Lenna Wyclif és végül, de nem utolsó sorban Christian Wyclif.

Igazság szerint Taylor meséjéből már nagyjából tudtam, ki kicsoda, de nem akartam közbevágni. Csak újra magamra vonnám a figyelmet, hogy én máris ismerek egy titokzatos Wyclif-gyereket és vele szórakoztam idejövetelem első napján.

- Na, már most igaz, hogy Penny és Kevin tesók, de őket is Mr. és Mrs. Wyclif neveli, és Taylor, Lenna és Christian is vérszerinti tesók, de mindannyiukat örökbe fogadták.

- Tényleg? - kaptam a fejem hirtelen újdonsült barátnőm felé. Ezt még Tay se mondta.

- Persze! A szülők nem lehetnek többek 30-nál…

"Elég kedvesek és jószívűek lehetnek, ha ennyi nevelt gyerekük van…" - gondolkoztam el.

Újra Taylor-ék asztala felé pillantottam, pont akkor, amikor ő is felém, így elmosolyodott és intett egyet. Zavaromban elpirultam, de én is intettem neki. Ennek köszönhetően a mellette ülő lány, Penny, ha tudott volna, megölt volna a nézésével. Ijedtemben összerezzentem, majd visszafordultam Floráék felé. Kidülledt szemekkel bámultak rám.

- Mi az? - kérdeztem.

- Te ismered őket? Jóban vagy velük? - kérdezte a sokkból visszatérve Flora.

- Aha, de csak Taylor-t! Ő hozott el a reptérről pénteken. Elég jó fej, meg vicces és udvarias volt… Jó haver… Azt hiszem - motyogtam a végét egyre halkabban - de szerintem értették –, s közben el is pirultam halványan. Sikerült megint a középpontba kerülnöm.

Majd hirtelen a Wyclif-asztal felől hangos nevetést lehetett hallani. A többiekkel ismét odafordultunk.

Az összes asztalnál ülő nevetett, kivéve Taylor, akit az éppen álló Penny az előbb öntött le narancslével. Elég nevetségesen nézett ki, erre belőlem is kiszakadt a röhögés, mire a narancsleves-fiú felém vágott egy csúnya grimaszt. Aztán pillantása a saját narancslevére esett, megmarkolta a poharat, majd felém fordulva ördögien elvigyorodott és felállt felém indulva, közben barátnője haragosan fújtatott és visszahuppant a helyére.

A mosoly lefagyott az arcomról és barátaim felé fordultam.

- Figyeljetek, nekem most mennem kell! - hadartam, majd gyorsan magamhoz kapva a táskámat, a kijáratot vettem célba. Épp átléptem a küszöböt és kiértem a szabadba, amikor valaki megszólított.

- Hová-hová? - kérdezte kuncogva - közben hátraarcot vágtam -, és egy gúnyos mosoly kíséretében Taylor. A kezében még mindig ott volt az itala.

- El! – vágtam rá tömören és lassan hátrálni kezdtem.

- Szerintem meg nem! Viccesen nézek ki? - kérdezte és közben végigmutatott magán. Fehér felsőjén és szürke farmerján hatalmas narancsléfolt díszelgett. Akaratlanul is kuncogni kezdtem.

- Nem mered! - ugrottam hátrább a mutatóujjamat figyelmeztetően feltartva. Ugyanis még közelebb lépett hozzám.

- Oh… Nem-e? - kuncogta és mellém szökkenve rám borította pohara tartalmát. Minek következtében nekem sikítás hagyta el a számat és a körülöttünk lévők mind felénk pillantottak, majd a kezdeti sokk után nevetni kezdtek kettősünk láttán.

- Taylor! - kiáltottam rá, de az én hangomhoz csatlakozott az épp megjelenő Lenna hangja is.

- Mi van? - tette fel a kezét ártatlanul az említett, de közben erősen nevetett.

- Taylor ez nem vicces! Most nézd meg a ruháját! - toporzékolt a kábé két fejjel kisebb lány a fiú előtt, majd felém fordulva szörnyülködött a ruhámat látva. Taylor-nak igaza volt, nagy ruhamániás lehet a csaj…

De a kezdeti sokkomból kilábalva már én is nevetni kezdtem, közben a többi Wyclif és barátaim is odaértek és megütközve néztek Taylorral való kettősünkre és a toporzékoló Lennára.

- Hát itt meg mi a csuda történt? - kérdezte szemrehányóan Penny, s közben felsőmet mustrálta, ami a folyadéknak köszönhetően valamilyen szinten átlátszóvá vált. Kardigánomat kínosan húztam össze magamon.

- Ööö… Csak… Az igazság szerint, mivel előbb kiröhögtem Taylort, mert te leöntötted, ő most ezt bosszulta meg - magyarázkodtam óvatosan, majd kezemet nyújtottam. - Lyson O’Neil.

- Penny - válaszolta tömören furcsán méregetve, de azért kezet rázott. Halk sóhaj hagyta el a számat megkönnyebbülésemre, hogy nem akar megölni.

- Örülök a találkozásnak! Már sokat hallottam rólad Taylor-tól - mosolyogtam rá szelíden. Nem válaszolt, így csönd állt be közénk.

- Én Lenna vagyok! - törte meg a csendet az apró lányka. - Ők pedig Kevin, a barátom és Christian a bátyám - mutatta be a két fiút, bár már ismertem őket.

- Sziasztok! - köszöntem illedelmesen.

- Helló! - üdvözölt a két fiú egyszerre.

- Nos… Nekem mennem kell, dolgom van és még előtte át kell öltöznöm! - néztem a végén szúrósan Taylor-ra, aki csak ártatlanul mosolygott és fütyörészett.

- Hova mész? - kérdezte Lenna túlbuzgón, miközben én már elindultam volna a kocsimhoz.

- Dolgozni. Sziasztok! - intettem még vissza mindenkinek. Barátaim eddig csak megkövülve figyelték a történteket, de erre feleszméltek majd a kissé különc családdal egyszerre köszöntek el:

- Szia! Majd holnap találkozunk! - mondták szinte mind teljesen egyszerre. Erre felnevettem és, már kocsim mellől, még egy utolsót integettem nekik. Még láttam megdöbbenésüket kocsimat látva, aztán gyorsan bepattantam és siettem haza átöltözni.

Mira XII.

Mira XII.
A délutánom azzal telt, hogy bepakoltam a cuccaimat és rendezkedtem a házban.

Mikor elfáradtam, felhívtam nevelőszüleimet, akik sokáig faggattak, hogy minden rendben volt-e, s mire sikerült megnyugtatnom őket, főként Nataliet, annyira elfáradtam, hogy a kanapén aludtam el.

A szombatom és a vasárnapom is pakolászással telt, azonban még vasárnap délután elmentem feltérképezni a környéket.

Volt park, mozi, és egy mini plázaszerű üzlet is. A lakástól nem messze volt egy kisbolt is, ott is jártam, majd elmentem a sulihoz is, ami egy 10 perces út volt.

Útközben elhaladtam egy árvaház mellett is, rossz érzés kerített hatalmába, hisz én is kerülhettem volna egy ilyen intézménybe, ha nincsenek nagybátyámék.

Végül egy kisebb hipermarket előtt álltam meg.

Nagybátyámék minden héten fognak nekem valamennyi pénzt átutalni, ha pedig az nem elég, csak fel kell hívnom őket… Legalábbis ezt mondta nekem John. De azért fogok magamnak valami munkát keresni… Nem kell, hogy sokat fizessenek, csak legyen valami, amivel lefoglalhatom magamat.

Miután mindent fontos dolgot megvettem, bepakoltam a kocsiba és elindultam haza. Ismét elhaladtam az árvaház mellett. Hirtelen ötlettől vezérelve megálltam előtte, majd elindultam befelé az udvaron, és az ajtóhoz érve becsengettem. Egy harminc év körüli nő nyitott ajtót.

- Jó napot! - köszöntem illedelmesen.

- Szervusz! Miben segíthetek? - kérdezte kedvesen.

- Azt szeretném megtudni, hogy esetleg nem tudnék-e itt részmunkaidős állást vállalni? Vagy valami ilyesmit?

- Nos… Először is kerülj beljebb…

Elállt az ajtóból és beinvitált az igazgatói irodába. Kérdéseket tett fel nekem, ugyanis kiderült, hogy ő az igazgató, majd bemutatott a gyerekeknek is. Mrs. Dorinda Grabell nagyon aranyos nő és minden gyerek imádja, ugyanis amikor meglátták rögtön felé kezdtek el rohanni.

Volt egy kislány, aki különbözött a többiektől, csendesen, egymagában ült egy sarokban és olvasott.

- Ő ki? - kérdeztem.

- Yasmine Sander, 8 éves. Úgy egy éve került ide.

- Mi történt?

- Az édesapját nem ismerjük, az édesanyja pedig elhunyt.

- Ó…

- Nagyon aranyos és segítőkész kislány, de amióta idekerült, még nem beszélt. Mosolyogni is csak ritkán, az egyik nevelőnőnek szokott. - Mit ne mondjak valami megfogott a kislányban.

Mrs. Grabell megengedte, hogy ott dolgozzam heti 15$-ért. Nekem tökéletesen megfelelt. Megbeszéltem vele, mi lesz a dolgom és megkértem rá, hogy hadd foglakozhassam egy kicsit többet Yasmine-nel. Megemlítette, hogy már van neki egy dadája, egy kedves nő, aki minden délelőtt náluk dolgozik és vele törődik a legtöbbet, de megengedte, hogy a délutánok az enyémek legyenek.

Az árvaház után hazamentem, először kipakoltam a kocsiból, majd egy e-mailben megírtam Natie-éknak, hogy találtam magamnak munkát. Ezután lefürödtem, majd az órarendem szerint, amit még Natie-éktól kaptam, bepakoltam a táskámba, utána feküdtem csak le aludni. Izgatottan vártam a holnapot.

Reggel az óra és az eső kettősére keltem fel. Egész friss voltam, gyorsan megmostam az arcomat és a fogamat, megreggeliztem és csak ezek után öltözködtem fel. Majd felkaptam a tatyómat és elindultam a suliba.

A suli parkolójában sok kocsi állt, de mind régebbi fajták, mint az enyémek. Egy azért mégis kitűnt a tömegből, az pedig nem volt más, mint Kevin kocsija.

A kocsiból kiszállva azok, akik még a parkolóban tartózkodtak, jól megbámultak. Kicsi város, azaz gyorsan száll a hír. Gyorsan megiramodtam a tanulmányi iroda felé. Egy kedves, negyvenöt év körüli nő adott pár papírt, amit alá kell majd íratnom a tanáraimmal, majd az órarendemet odaadtam neki és megkérdeztem, melyik termet merre találom.

Az első órám francia volt, ezen kívül még felvettem az olaszt is. A franciatanárt Mr. Kutz-nak hívták, kábé harminc éves pasi, elég ügyetlen, viszont úgy tűnt, a nyelvtudása kitűnő. Megkért, hogy álljak ki az osztály elé és mutatkozzam be:

- Sziasztok! Lyson O’Neil vagyok és az angliai St. Helens-ből költöztem ide.

Az egész osztály kidülledt szemekkel nézett rám. Azon kívül, hogy új vagyok, nem értem miért…

a második órám matek volt. Itt a tanár csak rám mutatott, hogy én vagyok az új diák, és hogy bánjanak velem kedvesen.

Az osztályból két gyönyörű lány tűnt ki. Egy szőke és egy barna hajú. A szőke nem tűnt valami kedvesnek, sőt, talán túlzok, de amikor rám nézett, úgy láttam, hogy még el is fintorogta magát… Nem értettem…

A harmadik és negyedik órámon nem történt semmi különös, azt leszámítva, hogy akik még nem ismertek, azok is kidülledt szemekkel néztek rám… Majd kiderül, mi bajuk…

Ötödik órán két lány és egy fiú jött oda hozzám.

- Szia! - köszöntek egyszerre.

- Sziasztok!

- Én Alyssa Main vagyok. Ők pedig Peter Reid és Flora Jackson - mutatott be mindenkit a szőke csajszi, aki igazán kedvesnek tűnt.

- Én Lyson O’Neil vagyok.

- Igen tudjuk. Itt már mindenki tudja, ki is vagy - mosolygott rám Flora.

- Szuper… - mondtam kicsit nyűgösen.

- Nem kell aggónod, minden csoda három napig tart… Vagy negyven - mondta, majd felnevetett.
- Értem…

- Azt szeretnénk amúgy kérdezni, nincs-e kedved velünk ülni a menzán - kérdezte Peter.

- De, szívesen! Kösz!

- Nincs mit! - felelték hárman egyszerre.

Még ezt megbeszéltük, addigra már be is csengettek és megkezdődött a biológiaóra. Az óra végén megvártak és együtt mentünk a menzára. Magamnak spagettit vettem kólával, ugyanis ezek a kedvenceim, majd leültünk. Először négyen, majd egyre többen keveredtek hozzánk és mindenki kifaggatott. Aly és Flo beavattak pár, úgymond fontos tudnivalóba is

Megtudtam pár dolgot a tanárokról és azt is, hogy Flo és Pet együtt járnak már vagy egy éve.

- Ja, és ott vannak Wyclif-ék! - mondta Alyssa, és egy öttagú társaság felé mutatott…

Mira XI.

A gépen egy idős házaspár ült mellettem, akik felajánlották, hogy nyugodtan aludjak, majd ők felébresztenek, ha leszáll a gép, így gyorsan elaludtam. Mikor megkezdődött a leszállás tényleg felköltöttek és az idős hölgy még emlékeztetett az időeltolódásra is.

Miután már leszálltam a gépről és a csomagjaimra vártam, átállítottam a mobilomat.

Otthon, St. Helens-ben 15:30-kor indultam és az út hatórás volt. Itt, Seattle-ben kilenc órával korábbra járnak, és a hosszú út miatt újra 12:30-ra kell állítanom a mobilomat, és mivel otthon már elmúlt fél tíz is, így csak smst küldtem haza. Persze Natalie azonnal válaszolt, s várta, hogy holnap mindenképpen hívjam fel.

Kiléptem a reptérről és ott egy fiú várt rám egy névtáblával a kezében.

- Helló! - szólítottam meg.

- Szia! Te vagy Lyson O’Neil?

- Igen! És te? - kérdeztem mosolyogva.

- Bocs! Én Taylor Wyclif vagyok. Az apám haverjáé a Roy-i autószalon. A szüleid hívták fel, hogy kéne neked egy autó. Interneten keresztül vették meg nekem és mivel én ott besegítek néha, így én hoztam el neked!

- Oh… Értem. Ez komoly?

- Hát gondolom… - mosolygott rajtam. - Amúgy, ha nem bánod, veled tartanék visszaúton is, mert így nekem nincs kocsim - kuncogott.

- Öhm… Persze. Sőt, te is vezethetsz, nem tudom pontosan az utat!

Kábé öt percet sétáltunk, mikor elértünk egy gyönyörű autót.

- Wow… Ez a kedvenc kocsim!

- Hmm… Jó ízlésed van! - mondta mosolyogva.

- Nem az enyém. Az öcsém kedvenc márkája volt - suttogtam az utolsó mondatot olyan halkan, hogy ő ne is hallhassa.

- Értem… Nos, mehetünk? - kérdezte, miközben kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót.

- Persze!

Egy órás volt az út Roy-ig.

Megtudtam róla, hogy ő már végzős, azaz tizennyolc éves. Van egy öccse és egy húga. Az öccse velem egyidős, Christian, a húga pedig egy évvel fiatalabb tőlem és Lennanak hívják. Az apja orvos, az anyja pedig hivatása szerint nővér, de most az árvaházban dolgozik. Van egy barátnője, aki szintén velem egyidős, és Pennynek hívják. Neki pedig szintén egy öccse van, Kevin, aki pedig a húgával jár.

- És a te családod? - kérdezte. Én egy kicsit elszontyolodtam az igazi családomra gondolva, majd előadtam a kis mesémet.

- Apát Johnnak hívják és rendőr, anyumat Natalie-nak, ő pedig mentős. És most várja a kistesóimat, Carolt és Williamet.

- Ikrek?

- Aha.

- Király. És miért költözöl akkor most el?

- Hát… Itt akartam elvégezni a sulit, és elvileg itt él valahol a keresztanyám, de már évek óta semmi hír róla - gondoltam egy kis füllentés a nagy mellett már nem árt.

- Értem. Akkor most őt akarod megtalálni?

- Terveztem, de valószínűleg semmi esélyem.

- Ő is itt lakott Roy-ban?

- Nem tudom… Csak azt, hogy itt valahol.

- Miért nem próbálod meg a környékbeli városok polgármesteri hivatalában megkérdezni?

- Ez egy jó ötlet! Köszönöm!

- Nincs mit! - vigyorgott rám. - Megérkeztünk!

- Hova? - néztem szét.

- Hát hozzád!

- Jah… Azt hittem, hogy először hazamész.

- Akkor nem tudnád az utat a házadhoz - kuncogta.

- Oh… Köszi… Akkor most helycsere és hazaviszlek! - mondtam ellentmondást nem tűrő hangon.

- Nem kell… Nemsokára itt lesz értem Kevin.

- A barátnőd öccse?

- Aha.

- Akkor jó! Öhm… Nem akarsz addig bejönni és ott megvárni?

- Ha nem zavarok…

- Nem!

Kiszálltam a kocsiból és elindultam a ház felé. Nagyon szép volt.

- A kulcs nem kell? – kérdezte mosolyogva Taylor.

- De persze! Nálad van? - kérdeztem kicsit megszeppenve.

- Aha. Anyu jóban van az ingatlanossal, akitől vettétek a házat és anyu szólt neki, hogy én foglak hozni, szóval ideadta nekünk.

- Értem… Köszönöm! - mosolyogtam rá szelíden.

- Semmiség.

- Remélem nem fosztottatok ki! - mondtam neki vigyorogva. Taylor vette a lapot.

- Dehogynem… Az volt az első dolgunk Chrissel és Kevinnel…

- Oh… Hát akkor mehetek vásárolni és büntetésből te pedig a hordárom leszel! - fenyítettem meg kacagva.

- Kérlek ne! Inkább visszahordjuk a bútorokat! - válaszolta ijedten.

- Nocsak! Tán nem szeretsz vásárolni?

- Nem! Tudod a húgom és a barátnőm órákig képesek vásárolgatni - mondta és közben elfintorodott.

- Hát szerencsédre én utálok vásárolni, de néha muszáj.

- Szerintem ezt azért ne említsd a lányok előtt, még meglincselnének! - kacagta.

- Oké.

- Megjött Kevin!- fordult Taylor egy 2010 Opel Astra GTC felé.

- Nos, köszi a mait!

- Nincs mit! Ne segítsünk a bőröndökkel?

- Nem, köszi! Boldogulok!

- Akkor szia! Majd suliban talizunk!

- Szia!- köszöntöm el, majd a kocsiban ülő Kevinnek is odaintettem. Kevin halványan bólintott és mihelyst Taylor beszállt, már el is hajtott.

Mira X.

- Nem… Vagyis zavar, hogy nem tudtam erről. De nem vagyok dühös, valamilyen szinten megértem - feleltem nyugodtan.

Mondatom befejeztével Natalie és Johnny halkan, megkönnyebbülten felsóhajtott. Megnyugodtak.

Így megkértem őket, hogy meséljenek a nővéremről, de persze csak Johnny mesélt.

Megtudtam róla, hogy szeretett vásárolni, kedves volt, de tudott elég goromba is lenni. Szőke haja volt barna szemekkel. Elég jó tanuló volt, de a fizikát gyűlölte, ahogy én is. De ami igazán meglepett, hogy egy napon van a szülinapunk!

- És miért utálnak engem a nagyiék? - kérdeztem meg végül.

- Hát… Ők egészen a mai napig azt állítják, hogy te üldözted el őt - felelte zavartan John.

- Mi?! De hisz most mondtad, hogy kábé másfél hónapos voltam, amikor elszökött!

- Igen, ez így van! De a nagyszüleidék nem látják be, hogy ők üldözték el, hanem hogy túl féltékeny volt rád és ezért öngyilkosságot követett el… Miattad - mondta az elején dühösen majd a vége felé egyre szomorúbban.

- De hisz ez hülyeség! - keltem ki magamból, majd gyorsan észhez is tértem. - Sajnálom!

- Semmi baj! Teljesen igazad van. A nővéred imádott téged! - mosolygott rám szelíden nagybátyám. - Mindent megkérdeztél, amit akartál?

- Igen… Öhm… Inkább arról szeretnék beszélgetni, hogy mi lesz most… - kezdtem akadozva.

- Az irataid érdekelnek? - kérdezte mosolyogva Natie.

- Igen. És a ház! – lelkesedtem be.

Natie csak mosolygott, míg férje kiment a szobából, majd pár perc múlva egy mappával a kezében tért vissza.

- Tessék! Minden iratod benne van. Mikor akarsz menni?

- Jövőhét pénteken. Még el kell búcsúznom a többiektől is.

- Rendben van, akkor hétfőn felhívom az ottani iskolát, hogy a következő hétfőn már kezdenél. Így jó lesz?

- Igen, persze! A hétvégén lesz elég időm rendezkedni. Nagyon köszönöm!

- Örölünk, hogy segíthetünk! De azért hiányozni fogsz! - mondta Natalie, miközben már meg is ölelt.

- Jaj, Natie! Nyugi, csak egy hét múlva megyek, addig itt leszek neked.

- Tudom, már csak egy hét - sóhajtotta.

- Hidd el, fogom tartani veletek a kapcsolatot! Amúgy meg mindenképpen találkoznom kell az unokatesóimmal! - nevettem el magam.

Miután eléggé kibeszéltük magunkat, addigra már kilenc óra is elmúlt. Még megnéztünk egy filmet, majd elmentünk aludni. Még mielőtt elaludtam volna elhatároztam, hogy holnap áthívom Thiáékat és elmondok nekik mindent. Ez volt az egyik elhatározásom, a másik pedig hogy az új nevemet csak az utazás napján fogom megnézni. Ezek után sikeresen elaludtam.

Álmomban hallottam egy hangot, ami azt mondta, hogy: "Jól döntöttél!". Nem tartozott hozzá arc, és a hang is torz volt, így nem ismertem fel.

Másnap elég későn, tizenegykor keltem. Délre már egészen magamhoz tértem, így felhívtam Thiáékat és Linit is. Háromra jönnek.

Nem sokkal három után egyszerre érkeztek meg. Behívtam őket a nappaliba; beszélgettünk egy kicsit majd moziztunk. A filmre nem is figyeltem, csak azon gondolkodtam, hogy hogyan mondjam meg nekik. Valószínűleg észrevették figyelmetlenségemet, ugyanis kérdő tekintettel néztek rám.

Nagy levegőt vettem, majd gyorsan eldaráltam.

- Jövőhét pénteken átköltözöm Amerikába… Új névvel. - A hatás nem maradt el.

- Mi?! - kiáltották mindhárman egyszerre.

- Nem bírok itt élni! Minden rájuk emlékezetet… Mindenki tudja, mi történt velem… Ha az utcán végigmegyek, mindenki szánakozva néz rám… Eléggé idegölő! - keltem ki, a végére már majdnem sírtam.

- De nem mehetsz… És mégis mi ez a hülyeség az új névvel?! - akadt ki Lini is. Mielőtt megszólalhattam volna, Mike közbevágott.

- Kezdjük az elején! És normálisan, szépen, lassan mindent elmondasz! - mondta nyugodtan. Mégis egy kis él az ő hangjában is megtalálható volt.

Nagyot sóhajtottam, majd szépen elkezdtem mindent elmagyarázni nekik, de kihagytam a történetből a nagy családi titkot… Elég lesz nekik ennyi is egyszerre.

Mondandóm végére eléggé szomorúak voltak, de láttam a szemükben a megértést.

- Tényleg muszáj elmenned? - kérdezte végül Lini.

- Igen.

- De ugye meg fogsz látogatni minket? - kérdezte pityergős hangon Thia.

- Persze! - feleltem boldogan, hisz tudtam most már nem lesz semmi baj.

- És telefonálsz és e-mailezel is! - szólított fel Mike katonásan.

- Igenis! - vágtam rá, és vigyázz-állásba vágtam magam.

Ezen persze jót nevettünk, így a hangulat is feloldódott. Még megnéztünk egy vígjátékot, majd már menniük is kellett haza.

Miután elmentek mindent elmeséltem nagybátyáméknak, akik örültek, hogy barátaim ilyen jól fogadták a hírt. Gyorsan lezuhanyoztam, majd lefeküdtem aludni, hisz holnap kezdődik az utolsó hetem a St. Helens gimnáziumban.



A reggelem ugyanúgy telt, ahogy a többi is. Annyi kivétellel, hogy barátaim szomorúan kísértek el az igazgatóiba. Az igazgató már-már szánakozó fájdalmas pillantással adta oda a kiiratkozáshoz szükséges papírokat, amit alá kell íratnom Johnnal majd visszahozni.

A hétfőm gyorsan eltelt, ahogy a többi napom is a héten.

Kedden délután visszavittem a papírokat és szerdán már az egész iskola a költözésemről szóló hírektől visszhangzott. Lini, Thia és Mike folyamatosan velem voltak, mindig másról beszéltünk. Nem hoztuk szóba a költözésem, csak ha a többiek is épp azt beszélték ki. Ilyenkor barátaim rögtön a védelmemre keltek.

Az iskolában töltött óráim után mindennap együtt lógtunk. Vagy moziba mentünk, vagy vásárolni, vagy pedig csak szimplán sétálgatni. Jól éreztem magamat.

John és Natalie is folyton a kedvemben akartak járni és megígértették velem mindennap, hogyha odaát valamire is szükségem van, rögtön szóljak nekik.

Péntek reggel azzal a tudattal keltem, hogy ma, suli után, költözöm.

Reggelire palacsinta volt, Natie és Johnny eléggé letörtek voltak. Reggeli után a ház előtt már a barátaim vártak rám és megígérték nekem, hogy délután mindenképpen kikísérnek, akár akarom, akár nem.

A suliban is mindenki búcsúzkodott. A lányok pedig folyton mögöttem ácsorogtak, és várták, hogy mikor lesz már végül nekem mindez túl sok, és kezdek el sírni. De hiába várták, mert bár szomorú voltam, és ha akartam se sírtam volna, a magamnak tett ígéret miatt.

Suli után barátaim haza is vittek, otthon pedig pakolni kedztem a maradék dolgaimat. Natie is segített, de néha kiszaladt a szobámból, és ha jól sejtem, ilyenkor kint pityergett.

A gépem délután fél négykor indul, háromkor Liniék már a ház előtt vártak és velük együtt indultunk el.

Nem tartott sokáig kiérni a reptérre. A kocsival megállni viszont annál tovább, így a gép indulása előtt fél órával álltam csak oda a terminálomhoz. A felszállás öt perccel később már meg is kezdődött.

Az ellenőr pont az új útlevelemet vizsgálta, miközben én családom és barátaim felé fordultam vissza és úgy néztem, ahogy sírnak. Végül az ellenőr megszólítására fordultam vissza.

- Ms. O’Neil! Parancsoljon az iratai!

- Köszönöm.

Átvettem az irataimat és végre megnéztem az új nevemet:

„Lyson Cameron O’Neil”

Megmosolyogtam az új nevemet, mely az új életem kezdetét jelentette, majd felszálltam a gépre és elfoglaltam a helyemet, amely nem sokkal később már indult is.

- Viszlát St. Helens! Viszlát, Anglia és Mirella Alyson Wrath! Üdv Amerika és Lyson O’Neil!

Mira IX

- És mit szeretnél csinálni?

- Új életet szeretnék kezdeni... Persze ti ugyanúgy a családom lesztek, de el szeretnék költözni, egyedül, és lehetőleg Amerikába! Tartanám veletek a kapcsolatot, meg minden de szeretnék elmenni... És az új életemhez új név és papírok is kellenének.

- Rendben van, de nem tudnál még várni, hátha meggondolod magad? - kérdezte Natie.

- Nem ... Tudjátok, már így is tovább maradtam, mint kellett volna. Igazság szerint már vagy egy hónapja tervezem ezt. De nem tudtam volna úgy elmenni, hogy előtte még nem megyek haza.

- Értem - válaszolta Natie csalódottan.

- Megértjük, hogy hogyan érzel, és sejtettük, hogy ez lesz. Már minden kész van az új életed számára: Iratok, lakás... - szólalt meg John.

- De hát... Hogyan? Mikor? - kérdeztem. Teljesen ledöbbentem, hisz azt hittem hetekig kell őket győzködnöm, erre fel elsőre elengednek és már az irataim is megvannak?!

- Tapasztalatból... Hidd el, elsőre én sem így reagáltam - mondta John és egy pillantást vetett a feleségére, aki egy aprót bólintott. - Figyelj! Ezt elvileg sosem tudhattad volna meg, mivel a szüleid és a nagyszüleid így határoztak. De szerintem, azaz szerintünk - újra ránézett Nataliera -, jogodban van mostmár megtudni. Tekintettel a körülményekre.

- De mégis miről van szó?

- Kérlek, ígérd meg, hogy ha elmész is, tartani fogod velünk a kapcsolatot és hogy nem fogsz megutálni minket! - mondta nekem félelemmel telt hangon Natie.

- Ígérem...

- Jó... Akkor... - vette vissza a szót Johnny. - Tizenhét évvel ezelőtt elkövettem egy súlyos hibát, amire a mai napig nincs bocsánat. Kezdem először a családi nagy titokkal...

- Rendben...

- Harminchárom évvel ezelőtt a szüleidnek megszületett az ELSŐ lányuk... Camrin -mondta teljesen higgadt hangon.

- Az... Első...? - próbáltam visszakérdezni, de nem ment.Teljesen letaglózott a hír, hogy van egy nővérem. - És hol van most? - kérdeztem meg hirtelen.

- Itt jön a hibám! - nézett rém bánakódva nagybátyám. - Camrin volt az első unoka és mindenki kényeztette. Kiskorában persze imádta, de ahogy nőtt, egyre jobban megunta. Lehet, hogy furán fog hangzani, de nagyszüleid imádták és egy perc nyugtot se hagytak neki, így elege lett mindenből. Akkoriban még élt az én nagybátyán, Harold. Harold és én segítettünk neki: megszökött Amerikába!

- Mi? Te.. Ti?

- Csak én és Harold tudtunk róla, majd én elmondtam Natie-nak. Mindenki úgy tudja, hogy Camrin meghalt egy autóbalesetben. Egy darabig tartotta velünk a kapcsolatot, majd a szökése után egy évvel Harold meghalt és ő megszakította velem a kapcsolatot. Azóta semmi hír róla.

Johnon láttam, hogy befejezte mondanivalóját és a szobára így csend telepedett. Az én reakciómra vártak. Bennem csak lassan fogalmazódott meg a lényeg, amit hangosan foglaltam össze.

- Szóval van egy nővérem, aki ha jól számolom tizenhét évvel idősebb nálam. Az egész család úgy tudja, tudta, hogy meghalt,de közben csak megszökött Amerikába. És a nagybátyád halála óta, azaz tizenhat éve nincs hír róla. Igaz?

- Igen... Nagyon dühös vagy?

Mira VIII

Harmincegyedikén este hét körül átjöttek Thiáék. Táncolni bár nem tudtam velük, de így is remekül szórakoztunk. Éjfélkor Natie és Johnny, meg Mike és Lini egy-egy csókkal köszöntötték egymást. Thiával ezt kuncogva néztük végig. Egészen hajnali ötig fenn voltunk, majd lassan mindenkit elnyomott az álom.

Másnap sokáig aludtam, csak egyszer keltem fel fél órára, hogy elbúcsúzzam Liniéktől.

Az újévi két hetet kihagytam a suliból, persze drága barátaim mindennap elhozták a házit, meg a legújabb pletykákat.

Nem vártam a sulit, nem akartam a középpontban lenni.

Mikor eljött az idő, hogy suliba kell járnom, Johnny minden nap oda-vissza fuvarozott.

Februárban csak az dobott fel, hogy akkor van Natie és Johnny szülinapja is.

A suliban minden úgy történt, ahogy gondoltam. Mindenki engem sajnált, rólam sugdolóztak. Egy pár tanár néha még kivételezett is velem, amit persze a legtöbben nem néztek jó szemmel. Natie-éknak nem is szívesen beszéltem ezekről. Lini, Mike és Thia mindig azzal bíztattak, hogy majd elmúlik ez is, de ahogy telt az idő, egyre rosszabb lett.

Natie egyre többször aggódott, hogy nem sírtam ki magam eléggé. Már a temetésen sem ejtettem egyetlen csepp könnyet sem. Természetesen nagyszüleim ezt szóvá is tették, egy órán át ordítoztak velem, mikor is Johnny kiállt mellettem, és szépen összeveszett a szüleivel.

Mondanom sem kell, nagyapámék teljesen kikeltek magukból, mivel hogy most veszítették el a lányukat, a vejüket és az unokájukat, most miattam még a fiukat és a családját is elveszem tőlük. Nem szóltam semmit, csak kisétáltam a házból.

Ez volt egy hónapja, de most Johnny szülinapja van, így van egy kis esélye, hogy meglátogatnak minket, azaz őket. És nem engem.

Natie tortát csinált, meg még pár finom falatot.

Délután sem érkeztek meg, végülis estefelé, mikor fürödni mentem volna, csöngött a telefon.

Egyszerre vettük fel Johnnal, csak egy másik készüléket. Tudjátok hogy van ez?

Nem akartam hallgatózni, de mikor meghallottam a nevem, még egy kicsit belehallgattam.

Nos, nem részletezném, a lényege: ugyanaz volt, mint legutóbb, csak most említettek még valakit, aki nagyszüleim szerint miattam hagyta el a családot. John végig engem védett, miszerint én semmit se csinálhattam, hisz csak másfél hónapos voltam!

Persze, hogy kiakadtam, de azért még óvatosan letettem a készüléket. Zuhanyozás helyett a kádat választottam és levendulás fürdősót szórtam bele, hogy megnyugtasson.

Míg magamat áztattam, végig azon tűnődtem, hogy vajon mi történhetett másfél hónapos koromban, de nem jutottam semmire sem.

De egy új és fontos meghatározás született bennem: minnél hamarabb el kell költöznöm innen, sőt, szívem szerint Angliát is itt hagynám, és Amerikába mennék, olyan helyre, ahol keveset süt a nap. Az esőt sokkal jobban szeretem.

Szombaton az ebéd után Natie és John tévét néztek, és nem tűntek túl boldognak. Nem csoda, hisz mostanában alig beszélek velük, többnyire a szobámban gubbasztok.

Mikor látták, hogy velük megyek a nappaliba, szerintem már sejtették, hogy valami fontosat szeretnék mondani. Először halvány mosoly volt rajtuk, majd komoly arcot öltöttek. Csendben várták, hogy elkezdjem.

- Tegnap délután hazamentem! - kezdtem, mire arcukon fájdalom suhant át. - Furcsa volt ott lenni. De bárhol lennem, akár itt is, furcsa. - Kérdőn néztek rám. - Nem mintha nem szeretnék itt lenni, de mindenhol, minden rájuk emlékeztet. A suliban mindenki, minden tanár és diák engem szán. Ez nagyon zavaró és már nem bírom tovább!

A végét majdnem elsírtam, de tartottam magam az ígéretemhez. John csak átölelte Natiet, így sejtettem, Natie fog beszélni, nagybátyám pedig mindenben támogatja.

Mira VII

Amint beléptem, a világosságból újból sötétség lett. De mostmár éreztem a fájdalmakat a testemen. Nagyon fájt, de ezzel most nem törődve ki kellett nyitnom a szemem!

A hirtelen jött fényességtől hunyorognom kellett. De tisztán kivettem magam körül legalább négy nővért és egy orvost.

Pislogtam párat, majd vettem egy mély levegőt.

- Mi történt?

A szobában lévők ajkát halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el.

- Autóbalesetet szenvedtél, és csak te élted túl. A másik kocsi sofőrje meghalt. Utána kómába estél. Három hónapig voltál kómában. Majd ma hirtelen kezdett lelassulni a szíved és megállt. Egy perc tizenhét másodpercig voltál halott - magyarázta az orvos.

Azt hittem leesik az állam! Három hónapig! Három hónapig voltam abban a fekete lyukban?!

Ez legalább megmagyarázza Natie gömbölyödő pocakját.

- Szólok a családodnak! Biztos örülni fognak. - Ezzel kiment a nővérekkel együtt, majd az ajtó hirtelen kinyílt és Natie sietett be rajta. Arca könnyáztatta volt. Odarohant hozzám és szorosan megölelt. Mögötte Johnny állt.

- Jaj, annyira örülök, hogy magadhoz tértél! - mondta Natie könnyeivel küszködve.

- Hogy vagy? - kérdeztem tőle. Meglepődve nézett rám, én pedig a hasára mutattam.

- Jól... Remekül... Mostmár. Ikrek! Egy kislány és egy kisfiú - mosolygott, majd komolyabb arcot öltött. - Tudod mi történt?

- Igen.

- Azt is, hogy...?

- Igen - vágtam közbe, majd egy perc csönd következett. - Mi lesz most velem?

- Hát... Őszintén szólva a gyámügy a nagyszüleidet választotta gyámjaidnak.

- Mi?... Értem.

- De már fellebbeztünk, és nyertünk.

- Akkor én most...

- Igen, velünk fogsz élni. Remélem nem baj. Ha nem szeretnél...

- De. Így lesz a legjobb! - Próbáltam mosolyogni, de nem ment igazán. - Mikor engednek ki?

- Még pár napig biztosan bent kell maradnod, hogy stabilizálódj. - Válaszolta Johnny.

- És az iskola? A barátaim? Mi van velük?

- Oh! A barátnőid minden nap jönnek suli után. Nemsokára itt lesznek.

- Iskola?

- Majd később beszélünk róla - felelte olyan hangsúllyal,hogy jelezte, most ezt hagyjuk. Így kénytelen voltam feltenni utolsó és egyben legrosszabb kérdésem.

- És nagyiék?

- Ők... Idáig csak háromszor voltak benn nálad. Megviselték őket a történtek.

Nem sok kedvem volt tovább ezekről a dolgokról beszélni, így újra felhoztam a baba témát. Natie és Johnny értették, mit szeretnék, így boldogan csacsogtak a kicsiről. Eléggé vonakodva mondták meg a nevüket: Carol és Daniel. Pont, mint a szüleim.

Meghatott ez a kedves gesztus, de sírni nem tudtam.

Két órával ébredésem után megérkezett Mike, Thia és Lini. Thia lépett be először a szobába, majd sikítva rohant hozzám.

Mike és Lini egymást ölelve léptek be. Ezek szerint összejöttek.

Ébredésem óta először mosolyogtam. Fejemmel kezük felé böktem, mire a két célszemély fülig vörösödött. Thia csak vigyorgott, majd belekezdett a magyarázkodásba.

Este hat felé indultak haza. Natie-ék maradtak még egy kicsit, majd ők is elmentek. Én pedig egyedül maradtam.

A falon egy naptárt láttam meg és azt tanulmányoztam.

Kigúvadt a szemem. Tudtam már, hogy három hónapja kómában voltam, de hogy ennyire előreszaladt az idő!

December 29., másszóval a karácsonyt átaludtam, de szilveszterre magamhoz tértem.

Kissé könnybe lábadt a szemem, mikor eszembe jutott, hogy soha többé nem lesz karácsonyom a családommal.

Nem akartam többet sírni, így abbahagytam, majd álomba szenderültem. Elhatároztam magam!Soha többé nem fogok sírni!

Másnap is meglátogattak a barátaim és az orvos engedélyével a szilvesztert már otthon tölthettem. Mármint Natie és Johnny otthonában. Még nem tudnék hazamenni, akkor megszegném az ígéretemet.

Mira VI

Hallottam, amint anyám felsikít és az öcsém szintén felordít... A fék csikorgását, ahogy apám próbálja visszanyerni a kocsi felett az uralmát... És éreztem, hogy öcsém megszorítja a kezemet.

Már én is sikítok, sőt sikít az egész családom, majd egy hatalmas csattanás... A kocsi abbahagyta a pörgést... Nekicsapódott egy fának, minek következtében üvegszilánkok kezdtek el repülni... Majd csönd, és engem bekebelezett a sötétség...

Csönd és sötétség, majd újból a csönd... Lassan nyitottam ki a szememet... Nem kellett volna...

Minden csupa vér volt, felfordult tőle a, már amúgy is kavargó, gyomrom. Az öcsém még mindig a kezemet fogta... Tele voltunk karcolásokkal, körülöttünk mindenhol üvegszilánkok...

Szüleim arca hófehér... Mellkasuk nem mozdul. Szemeimet könnyek lepték el. Tudtam, ők már... Meghaltak.

Fejemet amennyire csak tudtam visszafordítottam öcsém felé.

Szeme résnyire nyitva, akárcsak a szája.

- Mi... Ra - suttogja a lehető leghalkabban.

- Sss... Ne félj... - próbálom nyugtatni halkan, de kitört belőlem a a zokogás.

- Ne ... Sírj! - suttogja, majd szemeit lehunyja, száját becsukja és... Nem mozdul a mellkasa...

- Ne... Ne... Ne tedd ezt! - amennyire csak tőlem telik kiabálni próbálok, de hangom így is csak suttogásnak hat. Teljesen kétségbe estem és amennyire tudtam megráztam a vállát. -Denem... Denem... Hallasz? Ne tedd ezt! Ébredj! - hangom egyre csak erősödik, könnyeim az arcomon már patakzanak, viszont ő meg sem moccan.

- Ne! - sikítok fel fájdalmamban, és csak sírok... Sírok és sírok, mígnem szirénázást nem hallok... Majd újra a sötétség birodalmában találom magamat...

Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy 'hol vagyok?' nem tudnék rá válaszolni... Bárhol is vagyok, csak ülök és nem érzek semmi testi, csak a családom elvesztése iránt érzett lelki, fájdalmamat.

A sötétség teljesen körülölel... Nem látok semmit... Nem is hallok... Csak érzem, hogy patakzanak a könnyeim.

Felejteni próbálok, de nem megy... Minnél jobban próbálkozom, annál élesebben rémlenek fel a baleset képei... Szörnyű átélni újra... Mindent... Több szemszögből...

Az út épp egy sűrű erdőn vezetett keresztül... Amikor egy-egy elágazáshoz értünk... Nekünk volt elsőbbségünk... Amit viszont egy jobbról jövő autó nem adott meg... A kocsi pont anya és Denem oldalába csapódott... Majd a fának...

Nem tudom, hogy mióta ülhettem ott a sötétségben, már kezdtek alábbhagyni könnyeim, mikor hirtelen két fényes ajtó tűnt fel.

Az egyikben magamat látom: csövekkel, monitorokkal, csukott szemekkel. Mellettem a kisszéken Natie ül... Kezemet szorongatja és sír. John is sír, amolyan férfiasan, közben pedig vagy Natalie hátát simogatja, vagy az én arcomat.

A másik ajtóban a családom áll... Sérülések nélkül, hófehér ruhában, ami szinte összeolvad bőrük színével.

Minden erőmet összeszedve áhítattal rohanok szüleim és öcsém felé. Ekkor a másik ajtóból hangos csipogás jelzi, hogy lassul a szívem. Még közelebb lépek az ajtóhoz, mire a másik ajtóban nőverek és orvosok rohannak be testemhez és pár nővér Natie-t és Johnnyt kezdi kifelé tolni.
Mire még egyet lépek előre, a másik ajtóban lévő szobában megáll a szívem és az orvosok már hozzák is a defibrillátort és rögtön a mellkasomra helyezik... Ekkor ordít rám Denem:

- Azonnal menj a másik ajtóhoz!

- Én... Nem... - nyögöm sírva, miközben Natalie zokogását figyelem. A hasa láthatóan már gömbölyű volt.Egy pillanatra ledöbbentem

"Mégis mióta vagyok itt ...?" - akartam kérdezni, hisz tisztán emlékeztem, hogy amikor a baleset történt még csak két hónapos volt.

- Menj vissza és megtudod! -kiáltotta öcsém. Haboztam, miközben odaát már épp harmadszor ütöttek ki.

Újra családom felé pillantottam, és mintha csak Denem olvasott volna a gondolataimba ezt mondta:

- Ne félts minket! Megleszünk, de neked viszont élned kell!

Most sokkal inkább tűnt bátynak, mintsem öcsémnek, így hallgattam rá és egy hatalmas ugrással a másik ajtóhoz léptem. Szüleim és Denem csak boldogan mosolyogtak.

- Találkozunk még? - kiáltottam vissza.

- Valamikor biztosan! - mosolygott rám szelíden édesanyám. - De most menj!

- Hiányozni fogtok! - kiáltottam vissza neki a küszöböt átlépve, és újra megindultak a könnyeim...

Mira V

Péntek volt, de én csöppet sem a sulira figyeltem. Egyfolytában a holnapon járt az eszem. Rossz előérzetem volt, de ezt betudtam annak, hogy találkoznom kell gyűlölt nagyszüleimmel. Este idegesen feküdtem le aludni.

Másnap tíz körül elindultunk. Egész úton próbáltam magam lenyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de nem ment. Azt viszont tudtam, hogy az ajándékomat nem fogom tudni odaadni nagyiék előtt.

Megérkeztünk...

Johnék kocsija már ott állt a feljárón.

Mikor bementünk, a nappaliban ültek és beszélgettek. Gyorsan köszöntöttem őket, majd nagyszüleimet is, akik válaszra se méltattak, ellenben öcsémmel, akit össze-vissza puszilgattak. Néha ilyenkor irigykedtem rá. Míg ők Denemmel voltak elfoglalva gyorsan félrehívtam Natalie-t.

- Tessék... Ez a tiétek! - nyújtottam át a papírzacskót.

- Kösz, de mi ez?

- Nézd meg!

Gyorsan kinyitotta, és mikor meglátta benne a tartalmát, majdnem elbőgte magát.

- Ezek gyönyörűek! - szipogta és megölelt.

- Egy, ha fiú lesz, egy, ha lány lesz... Én magam csináltam! - tettem hozzá félénken.

- Ezt te...? - tolt el magától. - Istenem! Ez annyira megható! Nagyon ügyes vagy! Hol ügyes?! Tehetséges! - vitatkozott magával, miközben a ruhákat nézegette.

- Köszi!

- Én, azaz mi köszönjük!

Visszamentünk a többiekhez. Én a sarokban húzódtam meg és onnan figyeltem családom minden mozzanatát. A családi ebédnél Natie maga mellé ültetett. Bár nem szerettem nagyimat, meg kell vallanom istenien főz.

Ebéd után segítettem leszedni az asztalt, majd kimentem az udvarra és az Ipodomat kezdtem el hallgatni. Folyamatosan 'Pink- U and Ur Hand' számát hallgattam. Már vagy tizedszerre indítottam el a számot, amikor jött Denem szólni, hogy indulunk. Újra rossz érzés kerített hatalmába, de most sokkal erősebben, mint idefele jövet. Teljesen felkavarodott tőle a gyomrom és szédülni kezdtem.

- Jól vagy? Olyan sápadt vagy - mondta aggodalmasan öcsém.

- Persze tökmag! Csak túl sokat ettem!

- Jó. Akkor indulás!

Követtem őt a kocsihoz. Elbúcsúztam Johnéktól és nagyszüleiméktől. Ők megint csak figyelemre se méltattak. Beültünk a kocsiba és indultunk. Anyám vagy háromszor kért bocsánatot a nagyszüleimék viselkedés miatt... Minden látogatás után bocsánatot szokott kérni.

Már több mint fél órája nem szólaltunk meg, én pedig kifelé bámultam az ablakon.

És minden olyan gyorsan történt...

Mira IV

A mai nap is gyorsan eltelt.

Harrynek és Lininek megvolt az első hivatalos veszekedésük. Nem igazán hozott lázba, sejtettem, hogy nem lesz hosszú életű ez a kapcsolat. Mike biztos örülni fog. Remélem még el tudom neki én mondani és nem szól neki Thia.

Utolsó óra után már mentem is öcsémért, Thiának még akkor szóltam miközben ő a házimat másolta.

Denem nagyon örült neki, hogy a délutánt Mike-kal töltheti. Miután leadtam őt, már indultam is a méteráru boltba. A meglepijét csak a bevásárlás után akartam neki elmondani.

Az első három boltomban nem találtam megfelelő anyagot, végül a negyedikben sikerült! Rögtön megvettem mindkét anyagból a megfelelő mérteteket és már indultam is.

Az út vissza Mike-ékhoz félórás volt.

- Szia! Na, jól elvoltatok?

- Aha.

- Thia?

- Hazajött ledobni a cuccait és már ment is el. Miért?

- Nem mesélt semmit?

- Nem... Kellett volna?

- Aha. De így jobb. Képzeld...

- Várj! - Kis szünet. - Elképzeltem -mosolygott.

- Haha... Nagyon vicces. Na, mindegy! Lini és Harry veszekedtek... Elég csúnyán...

- Ez komoly?!

- Aha.

- Óriási... Vagyis...

- Nyugi... Értem - mosolyogtam rá.

- Akkor jó... És hol is voltál?

- A városban, anyagot venni. Útban az unokatesó! - feleltem ujjongva.

- Oh... Gratulálok!

- Köszi! - kuncogtam.

- És mire is kellett az anyag?

- Babaruhát varrni!

- Hűha... Sok sikert! - mondta komolyan.

- Köszi!- feleltem mosolyogva, de az én hangom is kicsit komolyabb volt.

Azt bírtam Mike-ban, hogy minden ötletemben támogat és nem gúnyolódik rajtam.

Még játszott az öcsémmel, miközben én a házit ecseteltem neki. Ki tudja, Thia hogy fogja neki elmagyarázni, ha egyáltalán el fogja...

Este hét körül indultunk haza. Otthon boldogan mutattam meg anyunak a 'zsákmányom'. Neki is nagyon tetszett, és felajánlotta, hogy segít megvarrni, de elutasítottam. Gyorsan összecsaptam a házimat és hozzá is kezdtem a ruhákhoz.

Komoly teljesítményt nyújtottam: a fiútipegővel el is készültem! Az volt a könnyebbik...

Még belekezdtem a kislány ruhába is, de végül már annyit ásítoztam, hogy lefeküdtem aludni.

Csütörtök reggel az esőre ébredtem és emiatt rossz lett a hangulatom mivel nem igazán szerettem. Összeszedtem magam és kajolás nélkül indultam el, ugyanis első két órám úszás volt.

Egész nap a báli ruha körül forogtak a gondolataim... Azon, hogy talán majd az újévi bálra megvarrom magamnak hisz addig még volt kicsivel több, mint három hónapom.

Ebédszünetben csak Thia volt velem és közölte, hogy Harry és Lini ma újra összekaptak... Mintha hallottam volna a sztoriban Lucia Call, azaz a suli ribancának a nevét.

A végén pedig elmosolyodtam magam, mert eszembe jutott, hogy ennek Mike mennyire fog örülni. Ezt Thia észre is vette.

- Min mosolyogsz? Ennyire örülsz ennek? - kérdezte szemrehányóan.

- Dehogy! Sejtettem, hogy ez lesz belőle. Viszont azt nem tudom megígérni, hogy a bátyád nem fog kiugrani a bőréből... Örömében - mosolyogotam rá sejtelmesen.

- Miért is? - kérdezte, de hirtelen leesett neki a tantusz. - Csak nem?! Ez komoly?

- Aha, már vagy egy éve.

- Úristen! És én nem vettem észre! - sopánkodott.

- Nyugi... Én is csak úgy jöttem rá, hogy véletlenül elszólta magát.

- Azta!

- Jaja! Szerintem hívd ma át Linit! - mosolyogtam rá mindentudóan.

- Oké! - vágta rá és láttam, hogy érti a célzást.

Otthon folytattam a kislányruhát.... Már épp kész voltam vele, mikor kaptam egy smst Thiától.

,, Mike vigasztalja... Még semmi komoly... Egyenlőre... Sebaj! Előbb-utóbb... Mike mesélt a tervedről, mármint a ruhákról... Sok sikert! Jó éjt! Puszi! "

Kuncogtam barátnőm türelmetlenségét látva és pötyögtem neki egy válasz smst. Majd befejeztem a ruhát.

Nagyon jól sikerült mindkettő. Ezt az is bizonyította, hogy amikor megmutattam őket anyuéknak, csak tátogni tudtak.

Boldogan csomagoltam be őket, utána pedig következett a jól megérdemelt alvás.