Mira XIX

Örvénylett körülötte a levegő, a kezéből sziklák pattogtak, a föld pedig meg-megremegett a lábainál. Hihetetlen volt! Úgy éreztem, meg kellene ijednem, de inkább csak ámuldoztam a történéseken. Mindig is szerettem a természetfölöttit.

Viszont hirtelen eluralkodott rajtam a pánik, mikor az egyik valami felemelte az orrát, a levegőbe szimatolt, majd a szemei megakadtak rajtam. A nézésétől megremegtem.

A férfi kikerülte Lennát, és megindult felém. Erre már a Wyclif család is észrevett. Szemükben félelem és aggódás csillant, én pedig elkezdtem szaladni a férfi elől, de mivel magassarkú volt rajtam, sarka kitörött, és elkezdtem a föld felé zuhanni. Mielőtt azonban elérhettem volna, egy levegőhullám megtartott és a magasba emelt, de a férfi még a karom után kapott, megragadta és megrántotta, majd egy reccsenést hallottam.

A fájdalomtól felsikoltottam, ezzel egy időben a karomon lévő szorítás megenyhült. Zihálva néztem le a kezeimre. A karom erőtlenül lógott mellettem, a csuklóm vöröslött.

Pár méterre tőlem Chris épp azt a férfit tépte szét, aki megtámadott. Gyorsan körbenéztem, mi van a többiekkel. Amelya, Evan, Lenna és Penny egy tűzrakás mellett álltak, míg Taylor és Kevin a Chris által széttépett férfit pakolták a tűzre.

Lassan kezdtem a föld felé közeledni. Mihelyst a lábam a talajt érte, a többiek gyorsan mellettem termettek, de nem mertek, vagy nem tudtak megszólalni. Végül is Evan kezdett beszélni:

- Megnézhetem a karod? – kérdezte óvatosan.

Némán bólintottam, mire két viszonylag hideg kéz elkezdte a vállamat és a karomat tapogatni. Mikor a vállamhoz ért, halkan felszisszentem.

- Bocsánat – mondta halkan Evan.

- Semmi baj – suttogtam rekedten.

- Kiugrott a vállad, helyre kéne rakni, de előtte szerintem haza kellene mennünk – adott hangot véleményének.

- Rendben.

- Tudsz járni? – kérdezte Penny.

- Azt hiszem – mondtam, és próbáltam elindulni, de nem mozdultam. Sóhajtottam. – Nem fog menni.

Chris odasétált elém, majd az egyik kezét a lábhajlatomhoz, a másikat a hátamhoz tette és felemelt. Azt a kezemet, amelyik nem volt sérült, automatikusan a nyaka köré fontam, az arcomat a mellkasába fúrtam, s éreztem, ahogy elindulunk.

Hirtelen megremegtem és éreztem, ahogy pár csepp könnyem kicsordul. Stressz… A félelem most ért el a tudatomig és emiatt elsírtam magam.

Egyszer csak simogatást éreztem a hátamon. Felemeltem a fejemet és Amelyával találtam szemben magamat, majd szétnéztem, és ha nem lettem volna sokkos állapotban, lehet, hogy le is esett volna az állam.

Már a Wyclif család nappalijában voltunk. Én Chris ölében, aki a kanapén ült. Mellettünk egyik oldalt Amelya, a másik oldalt Penny ült. Előttünk Evan állt.

- Vissza kell rakni a helyére a válladat – mondta Amelya.

- Adok egy fájdalomcsillapítót. – Evan egy pillanatra eltűnt, majd hamarosan egy szem gyógyszerrel került elő.

- Köszönöm – feleltem, miután bevettem.

- Szorítsd a fogadat! – suttogta a fülembe Chris. A szeme ezüstösen csillogott.

Kábultan bólintottam, majd egy rántást éreztem. Hiába szorítottam a fogam, sikerült felsikkantanom.

- Kész – mondta Evan.

- Köszönöm – lihegtem, s próbáltam rá mosolyogni.

- Gondolom, kíváncsi vagy, mi történt, de előtte pihenned kéne! – Simogatta tovább a hátamat Amelya.

- Jó – suttogtam, s fejemet visszahajtottam Chris mellkasára. Még hallottam, hogy valaki kuncog, de hamar elnyomott az álom.

*-*

Egy ismeretlen ágyban ébredtem. Először megijedtem, hogy hol vagyok, majd mikor belenyilallt a fájdalom a vállamba, leperegtek előttem a tegnapi nap eseményei. Nagyot sóhajtottam.

- Jó reggelt! – Ugrált be Lenna.

- Helló!

- Hogy vagy? – Huppant le mellém.

- Fáj a vállam, de amúgy semmi bajom.

- Kész van a reggeli, gyere! – húzott ki az ágyból. Egy rózsaszín mackó és egy fehér top volt rajtam.

A konyhába leérve Amelya épp tányérokat vett elő, amit Penny hordott át az étkezőbe.

- Palacsintát sütöttem! Mivel kéred? – kérdezte kedvesen.

- Mézzel – vágtam rá. Ame meglepetten nézett rám. – Tudom, furcsa, és hogy nem sokan eszik mézzel, de jobban szeretem a juharsziruptól meg a többitől.

- Tudom… Csak Penny is kizárólag mézzel hajlandó a palacsintát megenni – mosolygott Amelya.

- Tényleg? – fordultam Penny felé.

- Aha – felelte ő.

- Akkor majd Penny mellé ülsz. – Lökdösött az ebédlőbe Lenna.

- Öhm… Oké – motyogtam.

Az étkezőben már ott volt Kevin, Chris és Taylor. Mind leültünk, majd mikor Evan is befutott, akkor kezdtünk el enni. Csöndben falatoztunk, felnézni sem mertem tányéromból. Miután leszedték az asztalt, újra összeültünk, és Evan fordult felém:

- Nos, hogy vagy? – kérdezte érdeklődve.

- Egész jól – feleltem. Ő egy pillanatra Ame felé fordult, aki egy aprót biccentett.

- Gondolom, kíváncsi vagy – szólalt meg Kevin.

- Azt hiszem, vagyis igen, az vagyok. De ha nem akarjátok elmondani, nem erőltetem. – Meglepődve néztek rám.

- Nem félsz tőlünk? – kérdezte Chris.

- Nem különösebben. Inkább azoktól, amik az erdőben voltak.

- És kíváncsi vagy, mik voltak? – kérdezte Evan, mire csak bólintottam.

- Élőhalottak… - felelte Kevin.

- Élőha… - suttogtam.

- Még mindig nem vagy kíváncsi, mik vagyunk?

- Ha elmondjátok… - motyogtam.

- Kyrák vagyunk, ha úgy tetszik halálistenek – mondta Lenna a tőle megszokott vidámsággal.

- Mik? – döbbentem le.

- Kyrák – ismételte Evan sokkal vészjóslóbban, mint a lánya.

- Ez mit jelent? – Próbáltam nyugodtan kérdezni, de a hangom megremegett.

- Gyorsak, erősek vagyunk. Jól hallunk. A bőrünk időnként hófehérré válik. Ugyanúgy fogyasztunk emberi ételt, de mi inkább az édes dolgokat részesítjük előnyben. Feladatunk elhunytak lelkeit átküldeni a másvilágra. Azoknak, akiknek eljött az ideje. Amelyik lélek nem jut át, az itt ragad, és belőlük lesznek az élőhalottak – magyarázta Evan.

- Van egy halállistánk – tette hozzá Taylor.

- És látjuk az emberek neveit, és hogy mennyi idejük van hátra – folytatta Kevin.

- A nevet? – kérdeztem két oktávval magasabb hangon.

- Igen, de a tiédet nem látjuk – próbált megnyugtatni Ame.

- És az baj?

- Pontosan nem tudjuk… Általában az embereknek látjuk a nevüket és az idejüket, az élőhalottaknak csak a nevüket. A többi Kyrának is látjuk a nevét, de azok nem kékek, hanem pirosak. De neked egyiket sem látjuk – magyarázta Lenna.

- És a halállista?

- Azon csak azoknak a neve szerepel, akit el kell vinnünk. Szándékosan nem ölünk, akkor a szemünk nem ezüstös lenne, hanem kanárisárga – válaszolta Ame.

- Félsz tőlünk? – kérdezte Chris.

- Nem – vágtam rá magabiztosan.

- Pedig kéne! – erősködött Chris. – Halálistenek vagyunk – hangsúlyozta.

- Nem félek! – makacskodtam.

- A legjobbat még nem is hallottad! – nevette el magát Taylor. – Vannak különleges képességeink!