- És mit szeretnél csinálni?
- Új életet szeretnék kezdeni... Persze ti ugyanúgy a családom lesztek, de el szeretnék költözni, egyedül, és lehetőleg Amerikába! Tartanám veletek a kapcsolatot, meg minden de szeretnék elmenni... És az új életemhez új név és papírok is kellenének.
- Rendben van, de nem tudnál még várni, hátha meggondolod magad? - kérdezte Natie.
- Nem ... Tudjátok, már így is tovább maradtam, mint kellett volna. Igazság szerint már vagy egy hónapja tervezem ezt. De nem tudtam volna úgy elmenni, hogy előtte még nem megyek haza.
- Értem - válaszolta Natie csalódottan.
- Megértjük, hogy hogyan érzel, és sejtettük, hogy ez lesz. Már minden kész van az új életed számára: Iratok, lakás... - szólalt meg John.
- De hát... Hogyan? Mikor? - kérdeztem. Teljesen ledöbbentem, hisz azt hittem hetekig kell őket győzködnöm, erre fel elsőre elengednek és már az irataim is megvannak?!
- Tapasztalatból... Hidd el, elsőre én sem így reagáltam - mondta John és egy pillantást vetett a feleségére, aki egy aprót bólintott. - Figyelj! Ezt elvileg sosem tudhattad volna meg, mivel a szüleid és a nagyszüleid így határoztak. De szerintem, azaz szerintünk - újra ránézett Nataliera -, jogodban van mostmár megtudni. Tekintettel a körülményekre.
- De mégis miről van szó?
- Kérlek, ígérd meg, hogy ha elmész is, tartani fogod velünk a kapcsolatot és hogy nem fogsz megutálni minket! - mondta nekem félelemmel telt hangon Natie.
- Ígérem...
- Jó... Akkor... - vette vissza a szót Johnny. - Tizenhét évvel ezelőtt elkövettem egy súlyos hibát, amire a mai napig nincs bocsánat. Kezdem először a családi nagy titokkal...
- Rendben...
- Harminchárom évvel ezelőtt a szüleidnek megszületett az ELSŐ lányuk... Camrin -mondta teljesen higgadt hangon.
- Az... Első...? - próbáltam visszakérdezni, de nem ment.Teljesen letaglózott a hír, hogy van egy nővérem. - És hol van most? - kérdeztem meg hirtelen.
- Itt jön a hibám! - nézett rém bánakódva nagybátyám. - Camrin volt az első unoka és mindenki kényeztette. Kiskorában persze imádta, de ahogy nőtt, egyre jobban megunta. Lehet, hogy furán fog hangzani, de nagyszüleid imádták és egy perc nyugtot se hagytak neki, így elege lett mindenből. Akkoriban még élt az én nagybátyán, Harold. Harold és én segítettünk neki: megszökött Amerikába!
- Mi? Te.. Ti?
- Csak én és Harold tudtunk róla, majd én elmondtam Natie-nak. Mindenki úgy tudja, hogy Camrin meghalt egy autóbalesetben. Egy darabig tartotta velünk a kapcsolatot, majd a szökése után egy évvel Harold meghalt és ő megszakította velem a kapcsolatot. Azóta semmi hír róla.
Johnon láttam, hogy befejezte mondanivalóját és a szobára így csend telepedett. Az én reakciómra vártak. Bennem csak lassan fogalmazódott meg a lényeg, amit hangosan foglaltam össze.
- Szóval van egy nővérem, aki ha jól számolom tizenhét évvel idősebb nálam. Az egész család úgy tudja, tudta, hogy meghalt,de közben csak megszökött Amerikába. És a nagybátyád halála óta, azaz tizenhat éve nincs hír róla. Igaz?
- Igen... Nagyon dühös vagy?
2010. június 25., péntek
Mira IX
Mira VIII
Harmincegyedikén este hét körül átjöttek Thiáék. Táncolni bár nem tudtam velük, de így is remekül szórakoztunk. Éjfélkor Natie és Johnny, meg Mike és Lini egy-egy csókkal köszöntötték egymást. Thiával ezt kuncogva néztük végig. Egészen hajnali ötig fenn voltunk, majd lassan mindenkit elnyomott az álom.
Másnap sokáig aludtam, csak egyszer keltem fel fél órára, hogy elbúcsúzzam Liniéktől.
Az újévi két hetet kihagytam a suliból, persze drága barátaim mindennap elhozták a házit, meg a legújabb pletykákat.
Nem vártam a sulit, nem akartam a középpontban lenni.
Mikor eljött az idő, hogy suliba kell járnom, Johnny minden nap oda-vissza fuvarozott.
Februárban csak az dobott fel, hogy akkor van Natie és Johnny szülinapja is.
A suliban minden úgy történt, ahogy gondoltam. Mindenki engem sajnált, rólam sugdolóztak. Egy pár tanár néha még kivételezett is velem, amit persze a legtöbben nem néztek jó szemmel. Natie-éknak nem is szívesen beszéltem ezekről. Lini, Mike és Thia mindig azzal bíztattak, hogy majd elmúlik ez is, de ahogy telt az idő, egyre rosszabb lett.
Natie egyre többször aggódott, hogy nem sírtam ki magam eléggé. Már a temetésen sem ejtettem egyetlen csepp könnyet sem. Természetesen nagyszüleim ezt szóvá is tették, egy órán át ordítoztak velem, mikor is Johnny kiállt mellettem, és szépen összeveszett a szüleivel.
Mondanom sem kell, nagyapámék teljesen kikeltek magukból, mivel hogy most veszítették el a lányukat, a vejüket és az unokájukat, most miattam még a fiukat és a családját is elveszem tőlük. Nem szóltam semmit, csak kisétáltam a házból.
Ez volt egy hónapja, de most Johnny szülinapja van, így van egy kis esélye, hogy meglátogatnak minket, azaz őket. És nem engem.
Natie tortát csinált, meg még pár finom falatot.
Délután sem érkeztek meg, végülis estefelé, mikor fürödni mentem volna, csöngött a telefon.
Egyszerre vettük fel Johnnal, csak egy másik készüléket. Tudjátok hogy van ez?
Nem akartam hallgatózni, de mikor meghallottam a nevem, még egy kicsit belehallgattam.
Nos, nem részletezném, a lényege: ugyanaz volt, mint legutóbb, csak most említettek még valakit, aki nagyszüleim szerint miattam hagyta el a családot. John végig engem védett, miszerint én semmit se csinálhattam, hisz csak másfél hónapos voltam!
Persze, hogy kiakadtam, de azért még óvatosan letettem a készüléket. Zuhanyozás helyett a kádat választottam és levendulás fürdősót szórtam bele, hogy megnyugtasson.
Míg magamat áztattam, végig azon tűnődtem, hogy vajon mi történhetett másfél hónapos koromban, de nem jutottam semmire sem.
De egy új és fontos meghatározás született bennem: minnél hamarabb el kell költöznöm innen, sőt, szívem szerint Angliát is itt hagynám, és Amerikába mennék, olyan helyre, ahol keveset süt a nap. Az esőt sokkal jobban szeretem.
Szombaton az ebéd után Natie és John tévét néztek, és nem tűntek túl boldognak. Nem csoda, hisz mostanában alig beszélek velük, többnyire a szobámban gubbasztok.
Mikor látták, hogy velük megyek a nappaliba, szerintem már sejtették, hogy valami fontosat szeretnék mondani. Először halvány mosoly volt rajtuk, majd komoly arcot öltöttek. Csendben várták, hogy elkezdjem.
- Tegnap délután hazamentem! - kezdtem, mire arcukon fájdalom suhant át. - Furcsa volt ott lenni. De bárhol lennem, akár itt is, furcsa. - Kérdőn néztek rám. - Nem mintha nem szeretnék itt lenni, de mindenhol, minden rájuk emlékeztet. A suliban mindenki, minden tanár és diák engem szán. Ez nagyon zavaró és már nem bírom tovább!
A végét majdnem elsírtam, de tartottam magam az ígéretemhez. John csak átölelte Natiet, így sejtettem, Natie fog beszélni, nagybátyám pedig mindenben támogatja.
Mira VII
Amint beléptem, a világosságból újból sötétség lett. De mostmár éreztem a fájdalmakat a testemen. Nagyon fájt, de ezzel most nem törődve ki kellett nyitnom a szemem!
A hirtelen jött fényességtől hunyorognom kellett. De tisztán kivettem magam körül legalább négy nővért és egy orvost.
Pislogtam párat, majd vettem egy mély levegőt.
- Mi történt?
A szobában lévők ajkát halk, megkönnyebbült sóhaj hagyta el.
- Autóbalesetet szenvedtél, és csak te élted túl. A másik kocsi sofőrje meghalt. Utána kómába estél. Három hónapig voltál kómában. Majd ma hirtelen kezdett lelassulni a szíved és megállt. Egy perc tizenhét másodpercig voltál halott - magyarázta az orvos.
Azt hittem leesik az állam! Három hónapig! Három hónapig voltam abban a fekete lyukban?!
Ez legalább megmagyarázza Natie gömbölyödő pocakját.
- Szólok a családodnak! Biztos örülni fognak. - Ezzel kiment a nővérekkel együtt, majd az ajtó hirtelen kinyílt és Natie sietett be rajta. Arca könnyáztatta volt. Odarohant hozzám és szorosan megölelt. Mögötte Johnny állt.
- Jaj, annyira örülök, hogy magadhoz tértél! - mondta Natie könnyeivel küszködve.
- Hogy vagy? - kérdeztem tőle. Meglepődve nézett rám, én pedig a hasára mutattam.
- Jól... Remekül... Mostmár. Ikrek! Egy kislány és egy kisfiú - mosolygott, majd komolyabb arcot öltött. - Tudod mi történt?
- Igen.
- Azt is, hogy...?
- Igen - vágtam közbe, majd egy perc csönd következett. - Mi lesz most velem?
- Hát... Őszintén szólva a gyámügy a nagyszüleidet választotta gyámjaidnak.
- Mi?... Értem.
- De már fellebbeztünk, és nyertünk.
- Akkor én most...
- Igen, velünk fogsz élni. Remélem nem baj. Ha nem szeretnél...
- De. Így lesz a legjobb! - Próbáltam mosolyogni, de nem ment igazán. - Mikor engednek ki?
- Még pár napig biztosan bent kell maradnod, hogy stabilizálódj. - Válaszolta Johnny.
- És az iskola? A barátaim? Mi van velük?
- Oh! A barátnőid minden nap jönnek suli után. Nemsokára itt lesznek.
- Iskola?
- Majd később beszélünk róla - felelte olyan hangsúllyal,hogy jelezte, most ezt hagyjuk. Így kénytelen voltam feltenni utolsó és egyben legrosszabb kérdésem.
- És nagyiék?
- Ők... Idáig csak háromszor voltak benn nálad. Megviselték őket a történtek.
Nem sok kedvem volt tovább ezekről a dolgokról beszélni, így újra felhoztam a baba témát. Natie és Johnny értették, mit szeretnék, így boldogan csacsogtak a kicsiről. Eléggé vonakodva mondták meg a nevüket: Carol és Daniel. Pont, mint a szüleim.
Meghatott ez a kedves gesztus, de sírni nem tudtam.
Két órával ébredésem után megérkezett Mike, Thia és Lini. Thia lépett be először a szobába, majd sikítva rohant hozzám.
Mike és Lini egymást ölelve léptek be. Ezek szerint összejöttek.
Ébredésem óta először mosolyogtam. Fejemmel kezük felé böktem, mire a két célszemély fülig vörösödött. Thia csak vigyorgott, majd belekezdett a magyarázkodásba.
Este hat felé indultak haza. Natie-ék maradtak még egy kicsit, majd ők is elmentek. Én pedig egyedül maradtam.
A falon egy naptárt láttam meg és azt tanulmányoztam.
Kigúvadt a szemem. Tudtam már, hogy három hónapja kómában voltam, de hogy ennyire előreszaladt az idő!
December 29., másszóval a karácsonyt átaludtam, de szilveszterre magamhoz tértem.
Kissé könnybe lábadt a szemem, mikor eszembe jutott, hogy soha többé nem lesz karácsonyom a családommal.
Nem akartam többet sírni, így abbahagytam, majd álomba szenderültem. Elhatároztam magam!Soha többé nem fogok sírni!
Másnap is meglátogattak a barátaim és az orvos engedélyével a szilvesztert már otthon tölthettem. Mármint Natie és Johnny otthonában. Még nem tudnék hazamenni, akkor megszegném az ígéretemet.
Mira VI
Hallottam, amint anyám felsikít és az öcsém szintén felordít... A fék csikorgását, ahogy apám próbálja visszanyerni a kocsi felett az uralmát... És éreztem, hogy öcsém megszorítja a kezemet.
Már én is sikítok, sőt sikít az egész családom, majd egy hatalmas csattanás... A kocsi abbahagyta a pörgést... Nekicsapódott egy fának, minek következtében üvegszilánkok kezdtek el repülni... Majd csönd, és engem bekebelezett a sötétség...
Csönd és sötétség, majd újból a csönd... Lassan nyitottam ki a szememet... Nem kellett volna...
Minden csupa vér volt, felfordult tőle a, már amúgy is kavargó, gyomrom. Az öcsém még mindig a kezemet fogta... Tele voltunk karcolásokkal, körülöttünk mindenhol üvegszilánkok...
Szüleim arca hófehér... Mellkasuk nem mozdul. Szemeimet könnyek lepték el. Tudtam, ők már... Meghaltak.
Fejemet amennyire csak tudtam visszafordítottam öcsém felé.
Szeme résnyire nyitva, akárcsak a szája.
- Mi... Ra - suttogja a lehető leghalkabban.
- Sss... Ne félj... - próbálom nyugtatni halkan, de kitört belőlem a a zokogás.
- Ne ... Sírj! - suttogja, majd szemeit lehunyja, száját becsukja és... Nem mozdul a mellkasa...
- Ne... Ne... Ne tedd ezt! - amennyire csak tőlem telik kiabálni próbálok, de hangom így is csak suttogásnak hat. Teljesen kétségbe estem és amennyire tudtam megráztam a vállát. -Denem... Denem... Hallasz? Ne tedd ezt! Ébredj! - hangom egyre csak erősödik, könnyeim az arcomon már patakzanak, viszont ő meg sem moccan.
- Ne! - sikítok fel fájdalmamban, és csak sírok... Sírok és sírok, mígnem szirénázást nem hallok... Majd újra a sötétség birodalmában találom magamat...
Ha most valaki megkérdezné tőlem, hogy 'hol vagyok?' nem tudnék rá válaszolni... Bárhol is vagyok, csak ülök és nem érzek semmi testi, csak a családom elvesztése iránt érzett lelki, fájdalmamat.
A sötétség teljesen körülölel... Nem látok semmit... Nem is hallok... Csak érzem, hogy patakzanak a könnyeim.
Felejteni próbálok, de nem megy... Minnél jobban próbálkozom, annál élesebben rémlenek fel a baleset képei... Szörnyű átélni újra... Mindent... Több szemszögből...
Az út épp egy sűrű erdőn vezetett keresztül... Amikor egy-egy elágazáshoz értünk... Nekünk volt elsőbbségünk... Amit viszont egy jobbról jövő autó nem adott meg... A kocsi pont anya és Denem oldalába csapódott... Majd a fának...
Nem tudom, hogy mióta ülhettem ott a sötétségben, már kezdtek alábbhagyni könnyeim, mikor hirtelen két fényes ajtó tűnt fel.
Az egyikben magamat látom: csövekkel, monitorokkal, csukott szemekkel. Mellettem a kisszéken Natie ül... Kezemet szorongatja és sír. John is sír, amolyan férfiasan, közben pedig vagy Natalie hátát simogatja, vagy az én arcomat.
A másik ajtóban a családom áll... Sérülések nélkül, hófehér ruhában, ami szinte összeolvad bőrük színével.
Minden erőmet összeszedve áhítattal rohanok szüleim és öcsém felé. Ekkor a másik ajtóból hangos csipogás jelzi, hogy lassul a szívem. Még közelebb lépek az ajtóhoz, mire a másik ajtóban nőverek és orvosok rohannak be testemhez és pár nővér Natie-t és Johnnyt kezdi kifelé tolni.
Mire még egyet lépek előre, a másik ajtóban lévő szobában megáll a szívem és az orvosok már hozzák is a defibrillátort és rögtön a mellkasomra helyezik... Ekkor ordít rám Denem:
- Azonnal menj a másik ajtóhoz!
- Én... Nem... - nyögöm sírva, miközben Natalie zokogását figyelem. A hasa láthatóan már gömbölyű volt.Egy pillanatra ledöbbentem
"Mégis mióta vagyok itt ...?" - akartam kérdezni, hisz tisztán emlékeztem, hogy amikor a baleset történt még csak két hónapos volt.
- Menj vissza és megtudod! -kiáltotta öcsém. Haboztam, miközben odaát már épp harmadszor ütöttek ki.
Újra családom felé pillantottam, és mintha csak Denem olvasott volna a gondolataimba ezt mondta:
- Ne félts minket! Megleszünk, de neked viszont élned kell!
Most sokkal inkább tűnt bátynak, mintsem öcsémnek, így hallgattam rá és egy hatalmas ugrással a másik ajtóhoz léptem. Szüleim és Denem csak boldogan mosolyogtak.
- Találkozunk még? - kiáltottam vissza.
- Valamikor biztosan! - mosolygott rám szelíden édesanyám. - De most menj!
- Hiányozni fogtok! - kiáltottam vissza neki a küszöböt átlépve, és újra megindultak a könnyeim...
Mira V
Péntek volt, de én csöppet sem a sulira figyeltem. Egyfolytában a holnapon járt az eszem. Rossz előérzetem volt, de ezt betudtam annak, hogy találkoznom kell gyűlölt nagyszüleimmel. Este idegesen feküdtem le aludni.
Másnap tíz körül elindultunk. Egész úton próbáltam magam lenyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de nem ment. Azt viszont tudtam, hogy az ajándékomat nem fogom tudni odaadni nagyiék előtt.
Megérkeztünk...
Johnék kocsija már ott állt a feljárón.
Mikor bementünk, a nappaliban ültek és beszélgettek. Gyorsan köszöntöttem őket, majd nagyszüleimet is, akik válaszra se méltattak, ellenben öcsémmel, akit össze-vissza puszilgattak. Néha ilyenkor irigykedtem rá. Míg ők Denemmel voltak elfoglalva gyorsan félrehívtam Natalie-t.
- Tessék... Ez a tiétek! - nyújtottam át a papírzacskót.
- Kösz, de mi ez?
- Nézd meg!
Gyorsan kinyitotta, és mikor meglátta benne a tartalmát, majdnem elbőgte magát.
- Ezek gyönyörűek! - szipogta és megölelt.
- Egy, ha fiú lesz, egy, ha lány lesz... Én magam csináltam! - tettem hozzá félénken.
- Ezt te...? - tolt el magától. - Istenem! Ez annyira megható! Nagyon ügyes vagy! Hol ügyes?! Tehetséges! - vitatkozott magával, miközben a ruhákat nézegette.
- Köszi!
- Én, azaz mi köszönjük!
Visszamentünk a többiekhez. Én a sarokban húzódtam meg és onnan figyeltem családom minden mozzanatát. A családi ebédnél Natie maga mellé ültetett. Bár nem szerettem nagyimat, meg kell vallanom istenien főz.
Ebéd után segítettem leszedni az asztalt, majd kimentem az udvarra és az Ipodomat kezdtem el hallgatni. Folyamatosan 'Pink- U and Ur Hand' számát hallgattam. Már vagy tizedszerre indítottam el a számot, amikor jött Denem szólni, hogy indulunk. Újra rossz érzés kerített hatalmába, de most sokkal erősebben, mint idefele jövet. Teljesen felkavarodott tőle a gyomrom és szédülni kezdtem.
- Jól vagy? Olyan sápadt vagy - mondta aggodalmasan öcsém.
- Persze tökmag! Csak túl sokat ettem!
- Jó. Akkor indulás!
Követtem őt a kocsihoz. Elbúcsúztam Johnéktól és nagyszüleiméktől. Ők megint csak figyelemre se méltattak. Beültünk a kocsiba és indultunk. Anyám vagy háromszor kért bocsánatot a nagyszüleimék viselkedés miatt... Minden látogatás után bocsánatot szokott kérni.
Már több mint fél órája nem szólaltunk meg, én pedig kifelé bámultam az ablakon.
És minden olyan gyorsan történt...
Mira IV
A mai nap is gyorsan eltelt.
Harrynek és Lininek megvolt az első hivatalos veszekedésük. Nem igazán hozott lázba, sejtettem, hogy nem lesz hosszú életű ez a kapcsolat. Mike biztos örülni fog. Remélem még el tudom neki én mondani és nem szól neki Thia.
Utolsó óra után már mentem is öcsémért, Thiának még akkor szóltam miközben ő a házimat másolta.
Denem nagyon örült neki, hogy a délutánt Mike-kal töltheti. Miután leadtam őt, már indultam is a méteráru boltba. A meglepijét csak a bevásárlás után akartam neki elmondani.
Az első három boltomban nem találtam megfelelő anyagot, végül a negyedikben sikerült! Rögtön megvettem mindkét anyagból a megfelelő mérteteket és már indultam is.
Az út vissza Mike-ékhoz félórás volt.
- Szia! Na, jól elvoltatok?
- Aha.
- Thia?
- Hazajött ledobni a cuccait és már ment is el. Miért?
- Nem mesélt semmit?
- Nem... Kellett volna?
- Aha. De így jobb. Képzeld...
- Várj! - Kis szünet. - Elképzeltem -mosolygott.
- Haha... Nagyon vicces. Na, mindegy! Lini és Harry veszekedtek... Elég csúnyán...
- Ez komoly?!
- Aha.
- Óriási... Vagyis...
- Nyugi... Értem - mosolyogtam rá.
- Akkor jó... És hol is voltál?
- A városban, anyagot venni. Útban az unokatesó! - feleltem ujjongva.
- Oh... Gratulálok!
- Köszi! - kuncogtam.
- És mire is kellett az anyag?
- Babaruhát varrni!
- Hűha... Sok sikert! - mondta komolyan.
- Köszi!- feleltem mosolyogva, de az én hangom is kicsit komolyabb volt.
Azt bírtam Mike-ban, hogy minden ötletemben támogat és nem gúnyolódik rajtam.
Még játszott az öcsémmel, miközben én a házit ecseteltem neki. Ki tudja, Thia hogy fogja neki elmagyarázni, ha egyáltalán el fogja...
Este hét körül indultunk haza. Otthon boldogan mutattam meg anyunak a 'zsákmányom'. Neki is nagyon tetszett, és felajánlotta, hogy segít megvarrni, de elutasítottam. Gyorsan összecsaptam a házimat és hozzá is kezdtem a ruhákhoz.
Komoly teljesítményt nyújtottam: a fiútipegővel el is készültem! Az volt a könnyebbik...
Még belekezdtem a kislány ruhába is, de végül már annyit ásítoztam, hogy lefeküdtem aludni.
Csütörtök reggel az esőre ébredtem és emiatt rossz lett a hangulatom mivel nem igazán szerettem. Összeszedtem magam és kajolás nélkül indultam el, ugyanis első két órám úszás volt.
Egész nap a báli ruha körül forogtak a gondolataim... Azon, hogy talán majd az újévi bálra megvarrom magamnak hisz addig még volt kicsivel több, mint három hónapom.
Ebédszünetben csak Thia volt velem és közölte, hogy Harry és Lini ma újra összekaptak... Mintha hallottam volna a sztoriban Lucia Call, azaz a suli ribancának a nevét.
A végén pedig elmosolyodtam magam, mert eszembe jutott, hogy ennek Mike mennyire fog örülni. Ezt Thia észre is vette.
- Min mosolyogsz? Ennyire örülsz ennek? - kérdezte szemrehányóan.
- Dehogy! Sejtettem, hogy ez lesz belőle. Viszont azt nem tudom megígérni, hogy a bátyád nem fog kiugrani a bőréből... Örömében - mosolyogotam rá sejtelmesen.
- Miért is? - kérdezte, de hirtelen leesett neki a tantusz. - Csak nem?! Ez komoly?
- Aha, már vagy egy éve.
- Úristen! És én nem vettem észre! - sopánkodott.
- Nyugi... Én is csak úgy jöttem rá, hogy véletlenül elszólta magát.
- Azta!
- Jaja! Szerintem hívd ma át Linit! - mosolyogtam rá mindentudóan.
- Oké! - vágta rá és láttam, hogy érti a célzást.
Otthon folytattam a kislányruhát.... Már épp kész voltam vele, mikor kaptam egy smst Thiától.
,, Mike vigasztalja... Még semmi komoly... Egyenlőre... Sebaj! Előbb-utóbb... Mike mesélt a tervedről, mármint a ruhákról... Sok sikert! Jó éjt! Puszi! "
Kuncogtam barátnőm türelmetlenségét látva és pötyögtem neki egy válasz smst. Majd befejeztem a ruhát.
Nagyon jól sikerült mindkettő. Ezt az is bizonyította, hogy amikor megmutattam őket anyuéknak, csak tátogni tudtak.
Boldogan csomagoltam be őket, utána pedig következett a jól megérdemelt alvás.
Mira III
Hazaérve a cuccaimat ledobáltam a szoba közepére, majd átöltöztem abba amibe majd megyek be anyához. Még volt egy órám a megbeszélt időpontig, így leültem az íróasztalomhoz és próbáltam tanulni egy kicsit másnapra, de mindannyiszor visszakúszott szemem elé a ruha. Azon kaptam magam, hogy egy üres papírra próbálom lefirkantani a ruha tervrajzát.
Nem sikerült olyan szépre, mint ami a fejemben volt, azaz az álmomban, így újra próbálkoztam.
Már vagy az ötödiket dobtam el, amikor észrevettem, hogy indulnom kéne.
Gyorsan felkaptam egy kis kabátot, majd bepattantam a kocsimba, és már indultam is.
A kórházban köszöntem a portásnak, utána meg már mentem is megkeresni anyut. A kávézóban találtam meg, épp Natieval beszélgetett.
- Sziasztok!
- Szia! - mondták egyszerre.
- Mi újság?
- Hát... - kezdte mosolyogva Natie -, úgy tűnik lesz egy unokatesód!
- Úgy érted...?
- Igen!
- Gratulálok! - visítottam és óvatosan a nyakába ugrottam. - De ugye nem fogsz majd engem elhanyagolni? - kérdeztem tetetett durcásan.
- Jaj... Persze hogy nem! - mondta kacagva Natie. - Mindig is te leszel a kedvenc unokahúgom!
- Ennek igazán örülök!
Miután eléggé kibeszéltük magunkat, megbeszéltük hogy hétvégén el kéne menni nagyszüleimékhez, elmondani nekik is a jó hírt.
Nem szívesen megyek hozzájuk... Ők se szeretnek engem, én se őket, de anya és Natalie kedvéért belementem.
Ezek után a délután további része is elég jól telt. Jó pár kisebb esetben segítettem anyának, még a vizitelésre is vele tarthattam... Még egy beteget is,aki a szívemhez nőtt - idős kis néni, pont olyan akit eltudok képzelni nagyimnak -, haza is kísértem... Persze Natie vitt el minket a mentőautóval.
Hazafelé már anyu vezetett, tudniillik apa szokta őt fuvarozni a kórházba, így most én viszem haza.
Otthon apa már csinált vacsit... Rántottát! Hát igen... Ez az egyetlen kaja amit el tud készíteni.
Vacsi után felmentem megtanulni, majd mosakodni.
Másnap túl korán keltem, de már nem volt kedvem visszaaludni. Felvettem a kedvenc csőgatyám és egy puha, fehér felsőt. Utána az asztalom elé ültem és újra megpróbálkoztam a ruha tervével.
Harmadikra sikerült! Nagyon szép lett, még ki is színeztem... Halványkék és lila színekben pompázott. A képet gondosan elraktam, majd most hogy tudtam, hogy hamarosan érkezni fog az unokatesóm babaruhákat kezdtem tervezni. Kettő sikerült és mindkettő nagyon aranyos lett.
Volt egy, ami kisfiúnak való, tele kisautókkal és egy kislánynak való kezes-lábas, ami citromsárga volt, rajta egy macival.
Elhatároztam, hogy suli után elmegyek anyagot vásárolni a ruhákhoz és megvarrom őket a szombati találkozóra. Még nem tudom milyen varrónő is vagyok, de Natie biztos örülni fog majd nekik.
Sokáig babrálhattam a rajzokkal, mert már hallottam, hogy anya tevékenykedik a konyhában, így lementem hozzá.
- Szia!
- Jó reggelt! Korán keltél.
- Igen... Nem tudtam aludni... Mindegy... Anya, ha nem baj, ma egy kicsit később jövök haza. Be akarok menni a városba.
- Jó... Felőlem mehetsz! De mikor mennél? Mert Denem át szeretne menni Mike-hoz... El tudnád vinni?
- Öhm... Úgy gondoltam, rögtön suli után, de akkor előbb elmegyek Denemért és elviszem Mike-hoz... Megveszem, amit akarok, majd utána hazahozom. Így jó lesz?
- Jó! És ha szabad tudnom mit szeretnél venni?
- Hát anyagot ruhához... - picit elpirultam, de folytattam. - Terveztem két babaruhát és szeretném megvarrni azokat Natie-éknak. Tudom, hogy nem lesz mestermű, de...
- Ugyan már, Kincsem! Natalie és John biztos nagyon fognak neki örülni.
- Remélem igazad lesz! De mostmár megyek... Thia még szerintem el akarja majd kérni a házimat.
- Jó! Szia!
- Szia! Szólj majd légyszi Denemnek a délutánról!
- Rendben!
Bepattantam a kocsimba. Egy kis Opel Astra. Most kaptam két hete a szülinapomra. Bár már használt volt, rögtön beleszerettem.
Miután beálltam a parkolóba, Thia már ott is volt a háziért. Jól sejtettem!
És egy kis ajándék:
Így képzelem a fiú babaruhát!
Mira II
Otthon gyorsan megtanultam és az öcsémnek is segítettem, majd felhívtam Mike-ot.
- Szia! Na, mi van?
- Cső! Mi lenne? Szarul vagyok! Szerintem a héten nem megyek... Eléggé fáj a gyomrom.
- Aha, persze! Mike, én tudom, hogy a gyomor egyenlő nálad jelen pillanatban a szíveddel... Amit most éppen pihentetni kell a szerelmi bánat miatt - szinte úgy mondtam neki, mint egy öt éves.
- Túl jól ismersz, Mira! - mondta nekem mosollyal a hangjában.
- Persze, hisz olyan vagy nekem, mint a bátyám... Thia pedig mint a nővérem.
- Kösz szépen, kicsi Mi!
- Nincs mit, nagy Mi!
Erre persze kitört mindkettőnkből a röhögés.
- Szóval akkor csak a jövőhéten jössz?
- Igen - felelte hangjában fájdalommal.
- Akkor pihend ki jól magadat! Majd még dumálunk! Szia!
-Oké... Szia!
Miután leraktam, öcsém elvonult gépezni, azon keresztül játszott Mike-kal. Én pedig elvonultam a konyhába kaját készíteni.
Ma apa és anya is későn ér haza. Bolognai spagettit csináltam, az a család kedvence. Danemmel megkajoltunk, majd őt elküldtem aludni. Én még fel voltam, hogy az új hobbimnak áldozzak. Ez abból állt, hogy zene szövegeket próbáltam írni. Nem igazán vagyok túl jó benne, de megpróbálni senkinek nem okoz kárt.
Kábé öt perc után rá kellett jönnöm, hogy semmi tehetségem nincs ehhez. Akárcsak a sportokhoz. Összegyűrtem a papírt, amin szörnyű művem volt, és kidobtam a kis kukámba. Pont akkor hallottam meg, hogy megérkeztek anyuék.
Öcsém már aludt, biztos elfáradt. Szegénynek korán kellett kelni az edzés miatt! Bezzeg ő jó a sportokban!
Leértem a nappaliba, ahol a szüleim már a vacsijukat fogyasztották, tévénézés közben.
- Szia Kicsim! Köszi a vacsit! - mondta anya, mihelyst meglátott.
- Igen, nagyon finom lett! - mondta apa, miután lenyelte a szájában levő adagot.
- Kösz!
- Figyelj Kicsim! Nincs kedved holnap bejönni hozzám? Natie is bent lesz!
- De persze! Már hiányzik a kórház és Natie is. Az esküvő óta nem is találkoztam vele.
- Jó, akkor holnap!
- Rendben, de mostmár megyek aludni! Jó éjt!
- Jó éjt! - mondta apa és anya egyszerre.
Felmentem a szobámba, összeszedtem a cuccom, és lefekvés előtt elmentem lefürödni. Levendulás sót raktam a vízbe. A levendula a kedvencem, az illata megnyugtat. Fél óráig áztattam magamat, utána meg már aludni mentem. Álmomban egy gyönyörű ruhával álmodtam!
Másnap reggel egész frissen ébredtem, összeszedtem magam és lementem a konyhába ahol már anyu tevékenykedett.
- Jó reggelt, Kicsim!
- Reggelt! Mikorra menjek be?
- Mikor végzel?
- Ma hat órám van... Szóval olyan fél 2 körül.
- Akkor gyere be kettőre!
- Oké.
Gyorsan megkajoltam és már indultam is suliba.
Első órám francia volt. Lini felelt belőle. Mindig is ámultam rajta, hogy mennyire ügyes. Persze, két évig élt Párizsban...
Óra után pedig bemutatta a folyosón álló tanulóknak, milyen ügyesen is tud franciázni Harryvel. Picit felfordult tőle gyomrom és hálát adtam Istennek, hogy ezt Mike nem látta...
Az óráink gyorsan teltek. Kémián sikerült hármasra felelnem. Nálam ez már elég kemény teljesítmény. Nem épp a kémia a kedvencem és erősségem. Hittan órám pedig elmaradt, így hamarabb mentem haza.
Mira I
Hétfő van. És áhítat az első órám, majd elalszom. A tanárnő mögött ülök pár sorral hátrébb. Barátnőm, Eveline - mindenkinek Lini - folyton szóval tart, így búcsút mondhatok a szunyókálásnak. Cynthia nem jött még meg, ahogy Mike sem, de valószínű, hogy a következő órára már jönnek, csak erre nem. Megértem őket! Jobb otthon tovább aludni, mint itt, a hideg templomban.
Most Lini épp arról áradozik,hogy milyen jól elvan az új pasijával, Harryvel. Harry egy évvel idősebb nálunk, viszont ő a suli szépfiúja. Hát igen, vallásos suli átka és egyben adománya. Kevés fiú, mind szép és okos, és ennek köszönhetően a legtöbb beképzelt is.
Lini egy kicsi termetű lány, akinek szép hosszú haja van: fekete, benne pár pink tinccsel. Hát igen, a kedvenc színei a pink és a fekete. Aranyos lány, szeret beszélgetni, avagy pletykálni, viszont nagyon megértő is tud lenni. Bár szereti a pinket, mégsem plázacica és meg kell hogy mondjam, nem is illenek össze Harryvel. A fiú túlságosan is flörtölős, már nálam is bepróbálkozott, de Lininek nem mondtam meg, nem akartam megbántani.
Következő óránk biológia. Nekem ez a kedvenc tárgyam. Szerencsére a tanárnőnk is nagyon aranyos és kedves. Erre az órára már persze Cynthia, azaz Thia is felbukkan Mike-kal együtt. Thia és Mike ikertesók, nem messze laknak tőlünk. Mindketten nagyon szeretik a sportokat, szép barna hajuk van pár sötétebb tinccsel.És mindkettőjüknek tengerkék szeme van. Mike jó haverja az öcsémnek, Danem-nek. Így tudtam meg, hogy Mike-nak tetszik Lini, persze ezt csak én tudom, még Thiának se mondtuk el.
Szegény Mike-ot sajnálom is, bár szerintem Harry és Lini kapcsolata nem lesz nagy életű. Mind a négyen egy padban ülünk: én legbelül mellettem Mike, majd Lini és Thia. A két testvér figyelmesen hallgatja Lini meséjét, amit én már a templomban hallottam, majd mikor a lényeghez ér, sajnálkozva fordulok Mick felé. Ő hirtelen felpattan és rosszullétre hivatkozva hazakéredzkezik.
Magamban eldöntöttem, hogy majd délután felhívom.
Pár pillanatig barátnőim felé tekintek, akik Mick furcsa távozását elemzik, majd a téma újra visszakanyarodik Harry-hez. Hagyom őket, inkább az órára figyelek.
Jah el is felejtettem rendesen bemutatkozni!
Én Mirella Alyson Wrath vagyok, de mindenki csak Mirának hív. Tizenhat éves vagyok és orvos szeretnék lenni. Angliában, Wight szigetén St. Helens-ben élek a családommal. Szeretem a biólógiát, és olvasni... Néha túlságosan is! Szeretem a szép ruhákat, de nem vagyok "boltkóros". Hosszú, hullámos hajam van, ami csokibarna, és zöldes szemem. Százhatvanöt centiméter magas vagyok. Nem tartom magam különösebben szép lánynak. Nem vagyok jó sportokban, pláne nem labdajátékokban.
Sokat szoktam rajzolni is, bár az öcsém sokkal ügyesebb. Igen van egy öcsém, Danem Philip Wrath. Ő tíz éves és sokszor szokott megsérülni. Ilyenkor én, vagy anya látjuk el a sebeit.
Édesanyám, Carol Dora Johans Wrath, ötvenegy éves, doktornő, sokszor vagyok bent vele a kórházban és gyakorolok, segítek. Már kezdő ápolói szinten vagyok!
Apukánk, Daniel Matt Wrath, ötvenhárom éves, kőműves, ács és asztalos egyben. De nagyon ért a számítógépekhez is. Apának nem ismertük a szüleit testvéremmel, mivel már apát is későn vállalták és így minket már nem tudtak megismerni.
Anya szülei még élnek, és anyának van egy öccse is,John Adam Johans, harminckilenc éves, aki most vette nemrég feleségül a barátnőjét, Nataliát, aki harmincöt éves. Johnny rendőr, míg Natalia mentőslány, anya egyik mentorának a lánya. Nekem nagyon jó barátnőm. Neki mindent elmondok, olyat is amit még anyának se merek elmondani. Ő a legjobb barátnőm, de persze Linit és Thiát is imádom.
Az óráim lassan teltek, angolon dolgozatot írtunk, míg francián én feleltem.
Órák után elfurikáztam öcsémért és elhoztam a napköziből, majd hazamentünk.
