Mira IX

- És mit szeretnél csinálni?

- Új életet szeretnék kezdeni... Persze ti ugyanúgy a családom lesztek, de el szeretnék költözni, egyedül, és lehetőleg Amerikába! Tartanám veletek a kapcsolatot, meg minden de szeretnék elmenni... És az új életemhez új név és papírok is kellenének.

- Rendben van, de nem tudnál még várni, hátha meggondolod magad? - kérdezte Natie.

- Nem ... Tudjátok, már így is tovább maradtam, mint kellett volna. Igazság szerint már vagy egy hónapja tervezem ezt. De nem tudtam volna úgy elmenni, hogy előtte még nem megyek haza.

- Értem - válaszolta Natie csalódottan.

- Megértjük, hogy hogyan érzel, és sejtettük, hogy ez lesz. Már minden kész van az új életed számára: Iratok, lakás... - szólalt meg John.

- De hát... Hogyan? Mikor? - kérdeztem. Teljesen ledöbbentem, hisz azt hittem hetekig kell őket győzködnöm, erre fel elsőre elengednek és már az irataim is megvannak?!

- Tapasztalatból... Hidd el, elsőre én sem így reagáltam - mondta John és egy pillantást vetett a feleségére, aki egy aprót bólintott. - Figyelj! Ezt elvileg sosem tudhattad volna meg, mivel a szüleid és a nagyszüleid így határoztak. De szerintem, azaz szerintünk - újra ránézett Nataliera -, jogodban van mostmár megtudni. Tekintettel a körülményekre.

- De mégis miről van szó?

- Kérlek, ígérd meg, hogy ha elmész is, tartani fogod velünk a kapcsolatot és hogy nem fogsz megutálni minket! - mondta nekem félelemmel telt hangon Natie.

- Ígérem...

- Jó... Akkor... - vette vissza a szót Johnny. - Tizenhét évvel ezelőtt elkövettem egy súlyos hibát, amire a mai napig nincs bocsánat. Kezdem először a családi nagy titokkal...

- Rendben...

- Harminchárom évvel ezelőtt a szüleidnek megszületett az ELSŐ lányuk... Camrin -mondta teljesen higgadt hangon.

- Az... Első...? - próbáltam visszakérdezni, de nem ment.Teljesen letaglózott a hír, hogy van egy nővérem. - És hol van most? - kérdeztem meg hirtelen.

- Itt jön a hibám! - nézett rém bánakódva nagybátyám. - Camrin volt az első unoka és mindenki kényeztette. Kiskorában persze imádta, de ahogy nőtt, egyre jobban megunta. Lehet, hogy furán fog hangzani, de nagyszüleid imádták és egy perc nyugtot se hagytak neki, így elege lett mindenből. Akkoriban még élt az én nagybátyán, Harold. Harold és én segítettünk neki: megszökött Amerikába!

- Mi? Te.. Ti?

- Csak én és Harold tudtunk róla, majd én elmondtam Natie-nak. Mindenki úgy tudja, hogy Camrin meghalt egy autóbalesetben. Egy darabig tartotta velünk a kapcsolatot, majd a szökése után egy évvel Harold meghalt és ő megszakította velem a kapcsolatot. Azóta semmi hír róla.

Johnon láttam, hogy befejezte mondanivalóját és a szobára így csend telepedett. Az én reakciómra vártak. Bennem csak lassan fogalmazódott meg a lényeg, amit hangosan foglaltam össze.

- Szóval van egy nővérem, aki ha jól számolom tizenhét évvel idősebb nálam. Az egész család úgy tudja, tudta, hogy meghalt,de közben csak megszökött Amerikába. És a nagybátyád halála óta, azaz tizenhat éve nincs hír róla. Igaz?

- Igen... Nagyon dühös vagy?

Mira VIII

Harmincegyedikén este hét körül átjöttek Thiáék. Táncolni bár nem tudtam velük, de így is remekül szórakoztunk. Éjfélkor Natie és Johnny, meg Mike és Lini egy-egy csókkal köszöntötték egymást. Thiával ezt kuncogva néztük végig. Egészen hajnali ötig fenn voltunk, majd lassan mindenkit elnyomott az álom.

Másnap sokáig aludtam, csak egyszer keltem fel fél órára, hogy elbúcsúzzam Liniéktől.

Az újévi két hetet kihagytam a suliból, persze drága barátaim mindennap elhozták a házit, meg a legújabb pletykákat.

Nem vártam a sulit, nem akartam a középpontban lenni.

Mikor eljött az idő, hogy suliba kell járnom, Johnny minden nap oda-vissza fuvarozott.

Februárban csak az dobott fel, hogy akkor van Natie és Johnny szülinapja is.

A suliban minden úgy történt, ahogy gondoltam. Mindenki engem sajnált, rólam sugdolóztak. Egy pár tanár néha még kivételezett is velem, amit persze a legtöbben nem néztek jó szemmel. Natie-éknak nem is szívesen beszéltem ezekről. Lini, Mike és Thia mindig azzal bíztattak, hogy majd elmúlik ez is, de ahogy telt az idő, egyre rosszabb lett.

Natie egyre többször aggódott, hogy nem sírtam ki magam eléggé. Már a temetésen sem ejtettem egyetlen csepp könnyet sem. Természetesen nagyszüleim ezt szóvá is tették, egy órán át ordítoztak velem, mikor is Johnny kiállt mellettem, és szépen összeveszett a szüleivel.

Mondanom sem kell, nagyapámék teljesen kikeltek magukból, mivel hogy most veszítették el a lányukat, a vejüket és az unokájukat, most miattam még a fiukat és a családját is elveszem tőlük. Nem szóltam semmit, csak kisétáltam a házból.

Ez volt egy hónapja, de most Johnny szülinapja van, így van egy kis esélye, hogy meglátogatnak minket, azaz őket. És nem engem.

Natie tortát csinált, meg még pár finom falatot.

Délután sem érkeztek meg, végülis estefelé, mikor fürödni mentem volna, csöngött a telefon.

Egyszerre vettük fel Johnnal, csak egy másik készüléket. Tudjátok hogy van ez?

Nem akartam hallgatózni, de mikor meghallottam a nevem, még egy kicsit belehallgattam.

Nos, nem részletezném, a lényege: ugyanaz volt, mint legutóbb, csak most említettek még valakit, aki nagyszüleim szerint miattam hagyta el a családot. John végig engem védett, miszerint én semmit se csinálhattam, hisz csak másfél hónapos voltam!

Persze, hogy kiakadtam, de azért még óvatosan letettem a készüléket. Zuhanyozás helyett a kádat választottam és levendulás fürdősót szórtam bele, hogy megnyugtasson.

Míg magamat áztattam, végig azon tűnődtem, hogy vajon mi történhetett másfél hónapos koromban, de nem jutottam semmire sem.

De egy új és fontos meghatározás született bennem: minnél hamarabb el kell költöznöm innen, sőt, szívem szerint Angliát is itt hagynám, és Amerikába mennék, olyan helyre, ahol keveset süt a nap. Az esőt sokkal jobban szeretem.

Szombaton az ebéd után Natie és John tévét néztek, és nem tűntek túl boldognak. Nem csoda, hisz mostanában alig beszélek velük, többnyire a szobámban gubbasztok.

Mikor látták, hogy velük megyek a nappaliba, szerintem már sejtették, hogy valami fontosat szeretnék mondani. Először halvány mosoly volt rajtuk, majd komoly arcot öltöttek. Csendben várták, hogy elkezdjem.

- Tegnap délután hazamentem! - kezdtem, mire arcukon fájdalom suhant át. - Furcsa volt ott lenni. De bárhol lennem, akár itt is, furcsa. - Kérdőn néztek rám. - Nem mintha nem szeretnék itt lenni, de mindenhol, minden rájuk emlékeztet. A suliban mindenki, minden tanár és diák engem szán. Ez nagyon zavaró és már nem bírom tovább!

A végét majdnem elsírtam, de tartottam magam az ígéretemhez. John csak átölelte Natiet, így sejtettem, Natie fog beszélni, nagybátyám pedig mindenben támogatja.