Mira XVII

A plázában töltött nap után a napok egész gyorsan teltek. Egyre jobb barátságba kerültem az összes Wyclif gyerekkel, még Kevinnel is sikerült összebarátkoznom, akiről kiderült, hogy nagyon jó a számítógépes, illetve Play Station-ös játékokban, így elég sokat játszottunk ketten együtt, persze volt, hogy a többiek is beszálltak.
Yasmine-t mindennap látogattam az árvaházban, még hétvégén is, amikor az időm csak engedte. Ő is egyre jobban megszerette a Wyclif családot, ezt bizonyította, hogy egyre többet beszélt is, aminek mindenki nagyon örült.
Penny és Lenna totál bezsongtak és mindig vásárolni akartak vinni, miután kijelentettem, hogy megyek a bálra. Párom ugyan nem volt, de Penny - ígéretéhez híven - segített megtanulni táncolni.
Amikor pedig a vásárlásról volt szó, elég sokszor Chris mentett ki, hogy gyakorolnunk kellene az olaszt, viszont még a tesi óra alatt lévő olaszóráimat sem hagyta abba, vagyis – hála neki – egyre jobban beszéltem a nyelvet. Valamint vele is elég jól kijöttünk, ahogy a családja többi tagjával is. Sokszor látogattam meg őket otthon is. Megismerkedtem Evannel, aki Chrisék apja volt. Nagyon kedves, fiatal férfi, maximum harminc-harmincöt éves lehet. Elég sokszor éreztem azt, mintha a családom lennének, és ilyenkor mindig hatalmas erővel tört rám a fájdalom. Azt hittem, nem mutatom jelét, legalábbis nagyon igyekeztem nem mutatni, viszont Amelya mindig észrevette, ha valami bajom volt.
Natie-t és Johnny-t is elég sokszor hívtam fel, vagy küldtem e-mailt nekik, hisz nagyon hiányoztak. Kaptam tőlük képet az unokatesóimról, amit azonnal kinyomtattam, bekereteztem és kiraktam a szobámba Natie és John képe mellé.
Elég sok kép sorakozott már a falamon, de Anyuék képét nem mertem kitenni, féltem, hogy összeomlok, ha minden percben látnom kell őket, miközben tudom, hogy soha többé nem lehetnek mellettem. Persze időnként azért elővettem a képüket és sokáig nézegettem, visszaidéztem a közös, szép emlékeket.
---
Már csak tíz nap volt hátra a bálig, de még mindig nem volt meg a ruhám és nem volt párom sem. De legalább táncolni már tudtam.
- Ez nem igaz! Nem lehet neked megfelelő ruhát találni! – kelt ki magából egyik délután Lenna, mikor a sokadik – általa gyönyörűnek vélt – ruhára mondtam azt, hogy szóba sem jöhet.
Nálunk ültünk a nappaliban. Már megszokás volt, hogy egyik délután nálam vagyunk, a másikon Lennáéknál.
- Nyugi! Csak lesz valahogy – próbáltam nyugtatni.
- Sonny! Így nem lesz elég időnk majd mindent összhangba hozni! – mondta picit mérgesen Penny.
- Lehet, hogy egyszerűbb lenne megvarrni AZT… - sóhajtottam halkan, azt hittem nem hallják meg.
- Mit? – kérdezték egyszerre.
- Pár hónappal ezelőtt álmodtam egy szép ruhával, aminek aztán megcsináltam a tervrajzát, csak időm nem volt már rá, hogy megvarrjam, mert utána volt a baleset – magyaráztam.
- Megvan még a rajz? – kérdezte izgatottan, csillogó szemekkel Lenna.
- Persze – bólintottam. - Fent van. Lehozzam?
- Aha.
Felrohantam és előhalásztam azt a dobozt, amiben a szüleim képe is volt, meg a rajzaim. Mihelyst megtaláltam a tervet az álomruhámról, már mentem is volna vissza, mikor megakadt azon a fényképen a szemem, amit utoljára csináltunk, még azon a szombaton nagyiméknál. Néztem a képet, megfigyeltem mindenki arckifejezését. Mindenki boldognak tűnt, csak az én mosolyom volt kicsit erőltetett, hisz aznap egyáltalán nem volt jó kedvem. Felidéztem az emlékeim, hogy milyen rossz előérzetem volt akkor, és ma már tudom is, hogy miért volt mindez.
Hirtelen kopogtak az ajtómon. Fogalmam sem volt, mióta ültem a szobában, de nyilván régóta, ha valaki utánam jött.
- Sonny? – dugta be a fejét Lenna az ajtón, mire én gyorsan visszaraktam a képet a dobozba, azt pedig bedugtam az ágy alá.
- Igen? – pillantottam rá.
- Megvan?
- Persze. Megyek már. – Halk és rekedt volt a hangom, a kép miatt a sírás határán álltam.
- Rendben. Lemegyek… Vagy megvárjalak? – kérdezte halkan. Mintha értetlenséget és tanácstalanságot láttam volna az arcán.
- Mehetünk – vágtam rá, és a rajzzal a kezemben felpattantam, majd Lennát magammal húzva elindultam lefelé.
- Na, megvan? – kérdezte rögtön Penny, amint leértünk.
- Persze – feleltem természetesen.
- Akkor mit csináltál fél óráig fent? – kérdezte a kanapén ülő fiúk közül Chris. Éppen csak felpillantott a tévé képernyőjéről, ahol a legújabb PlayStation-ös játékkal szórakoztak.
- Csak anya hívott, vele beszéltem. Bocs! – hazudtam gyorsan.
- Aha… - mondta kétkedve Chris. A többiek szintén kétkedve néztek rám. Tudtam, hogy egy szavamat sem hiszik el, de nem érdekelt.
- Na, mindegy, mutasd a képet! – parancsolt rám Penny, és evvel meg is szakította a pillanatnyi kínos csendet, ami beállt köztünk.
A kezébe adtam a rajzot a halványkék és lila színekben pompázó álomruhámról.
- De hisz ez gyönyörű! – ámuldozott ő és Lenna, majd felmutatta a képet a fiúknak is.
- Ügyesen rajzolsz – dicsért meg Chris.
- Köszi – mosolyogtam szelíden.
- Akkor most már megvan a te ruhád is – jelentette ki Lenna. Hitetlenkedve néztem rá.
- Hogyan? Hisz ezt még meg kellene varrni!
- Ne féltsd te a lányokat! – nevetett Kevin felpillantva a játékból, aho amúgy is éppen vesztésre állt.
- Ők fogják megvarrni, imádnak ruhákat készíteni. Főleg Penny – kuncogott Taylor.
- Taylor! – kiáltott rá Penny és Lenna egyszerre.
- Mi az, mit mondtam? – kérdezte zavartan.
- Semmit… - dadogta halkan Penny, mintha hirtelen megvilágosodott volna, hogy tényleg semmi sértő nem hagyta el a bátyja száját.
- Na, ugye! Csak azt meséltem el Sonny-nak, hogy mi a hobbitok! – felelte önelégülten Taylor.
- Tényleg meg tudjátok csinálni? – kérdeztem a lányoktól.
- Persze! – felelte lelkesen Lenna. - Hidd el, nagyon szép lesz! De előtte le kell vennünk a méreteidet! Hol egy szalag?
- Máris hozom – sóhajtottam. Sejtettem, hogy jó hosszú délután elé nézünk.
A nap hátralévő részében a lányok engem méricskéltek, a fiúk meg rajtam röhögtek, én meg fintorogtam… A lányok kicsit túlzásba estek…
Megbeszéltük azt is, hogy Yasmine-t is magunkkal visszük. Sőt! A lányok már meg is vették a ruhát neki, de nem mutatják meg senkinek.
Ezek után már csak a tanulás volt hátra, de szerencsére abban is segítettek nekem.

Mira XVI

A bál hallatán ők is belelkesültek. Sokszor pillantottam az asztaluk felé, Lenna és Penny valószínűleg a bálról és a vásárlásról beszéltek, mert Taylor elég mártír arcot vágott. Nevetnem kellett rajta, de sikerült csak egy halk kuncogásra visszafogni, tanulva az előző alkalomból.
Olaszon Chis segített nekem, hogy legalább nagyjából értsem, miről is van szó.
Az óra után a parkolóban körém sereglett az egész Wyclif-család.
- Sonny! - kiabálta Lenna.
- Igen? - fordultam felé.
- Most hazamész a kocsiddal, mi pedig utánad megyünk Kevinnel. Aztán megyünk az árvaházhoz, ott felvesszük anyát és Yasmine-t. Penny, Taylor és Chris pedig a plázánál várnak majd ránk - hadarta végig egyetlen levegővétellel.
- Uhh, Lenna... Ez felér egy kész haditervvel - kacagtam.
- Hát én szóltam - nevetett hangosan Taylor.
- Lenna, ez így nem jó - durcizott Penny.
- Miért? - hökkent meg Lenna.
- Mert Sonny megígérte, hogy délután elmondja miért nem tesizett!
- Nem nagy sztori... Most is elmondhatom - vágtam közbe.
- Szóval miért? - érdeklődött Penny.
- Szeptemberben, a szülinapom után volt egy autóbalesetem, és három hónapig kómában voltam. Tesiznem nem szabad, olaszból meg lemaradtam, így Chris korrepetál - magyaráztam.
- Úgyhogy, nagyon sajnálom - mondta Penny és Lenna szomorúan. A fiúk arca fájdalmas grimaszba váltott.
- Sebaj! - Legyintettem. - De mostmár menjünk, különben estére sem érünk haza!
- Nehogy azt mondd, hogy te is vásárlásmániás vagy! - szólt hozzám először Kevin.
- Nem, viszont múlthét pénteken Taylor elmondta, milyenek a lányok - nevettem fejemmel Penny és Lenna felé biccentve.
- Értem - bólintott. - Akkor indulás! Sok sikert, Tay! - veregette hátba Kevin Taylort.
Gyorsan hazaszáguldottam . Bementem, ledobtam a tatyóm, és már szálltam is be Kevin és Lenna mellé.
- Látom, szereted a sebességet! - kuncogott Lenna. Kevin csak mosolygott.
- Nagyjából - mosolyodtam el én is.
Gyorsan az árvaházhoz értünk Az ajtó előtt már várt ránk Dorinda, Yasmine és gondolom Lennáék anyukája.
Amint kiszálltam a kocsiból, Yasmine már szaladt is felém és a nyakamba ugrott. Készségesen vettem föl az ölembe.
- Szia Yasmine! - köszntem, de arra abszolút nem számítottam, hogy választ is kapok.
- Szia! - Yasmine szinte a fülembe suttogva köszönt nekem. Valószínű, hogy a többiek nem is hallották.
Yasmine-nel a karomban odasétáltam Dorinda elé.
- Remélem nem baj... - kezdtem tétován.
- Persze, hogy nem! - mosolyodott el. - Menjetek csak!
- Jó napot! Lyson O'Neil vagyok - fordultam Lenna anyukája felé.
- Szervusz! Amelya Perry Wyclif - mosolygott rám kedvesen. - Kérlek tegezz nyugodtan.
- Rendben. Köszönöm - viszonoztam a mosolyát.
---
A plázához érve Taylor "nyakában" már öt szatyor lógott. Chris jött felém, de mielőtt odaért volna hozzám, Yasmine már újra a nyakamban csüngött.
Az egész vásárlás alatt vagy a nyakamban lógott, vagy a kezemet fogta. Bármit szeretett volna, csak az én fülembe suttogott.
A két lány rengeteg ruhát próbáltatott fel velem. Yasmine a próbafülkébe is velem tartott. Segített olykor felhúzni a cipzárakat.
A fiúkra maradt a cipekedés.
Amelya Yasmine-nek nézett ruhákat, a kislány pedig vagy vele, vagy velem volt hajlandó felpróbálni azokat. Engem is egészen meglepett, hogy milyen közel került hozzám pár nap alatt. Kicsit Denemre emlékeztetett és ez fájt. Valami kiülhetett az arcomra, Amelya ugyanis aggódva pillantott rám.
- Lyson, minden rendben? - kérdezte, mire szinte mindenki mellettem termett és ők is riadtan figyeltek.
- Persze, semmi bajom.
- Olyan volt, mintha fájna valamid - anyáskodott. És ez megint csak fájt. Amelya úgy tűnt, mintha anyu lenne. Ő is mindig azonnal észrevette, ha valami bajom volt.
- Csak fáj a lábam - hazudtam a legegyszerűbbet, ami eszembe jutott.
- Mi van, kiscsaj, csak nem kifárasztott a vásárlás? - röhögte Taylor és csatlakozott hozzá a másik két fiú is.
- Csak a baleset óta szokott fájni, ha megerőltetem - feleltem kissé gunyoros hangnemben, mire rögtön abbahagyták a nevetést.
- Ó, bocsánat - mentegetőzött Taylor.
- Semmi baj!
- Milyen baleset? - csilingelte egy kis hangocska. Mindannyian a hátam mögött bújkáló Yasmine-re bámultak. Meglepte őket, hogy hangosan beszél. Még engem is, hisz idáig csak suttogott. Kábulatból ébredve válaszoltam.
- Mielőtt idejöttem volna, volt egy autóbalesetem.
- Akkor menjünk! Ne fájjon a lábad! - követelte aranyosan.
A többiekre néztem, akik boldogan mosolyogtak.
- Mehetünk! - válaszolták egyszerre.
Miután visszavittük Yasmine-t, engem is hazaszállítottak.